Kecskeméti Gábor
Kötetek
http://itk.iti.mta.hu/kecskemeti/kotetek.html

© 2017 Kecskeméti Gábor

Magyar nyelvű halotti beszédek a XVII. századból


Magyar nyelvű halotti beszédek a XVII. századból, kiad., jegyz. Kecskeméti Gábor, bev. Kecskeméti Gábor, Nováky Hajnalka, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, 1988, 505 l.

Az ELTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén az 1980-as években Tarnai Andor irányította Az alkalmi beszéd irodalomszociológiai vonatkozásai című szakszemináriumot, amely főként 17. századi alkalmi szónoklatokkal: halotti beszédekkel (prédikációkkal és orációkkal) foglalkozott. 1986 tavasza és 1988 ősze között ezekből egy kötetet is összeállítottak: tizenkét halotti beszéd kritikai kiadását készítették el, tárgyi és kritikai jegyzetapparátussal és bevezető tanulmánnyal (a tanulmány megírásában egy művészettörténész kolléganő működött közre). A kötet 1988 végén jelent meg a „Kulturális és történelmi emlékeink feltárása, nyilvántartása és kiadása” kutatási program támogatásával, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének kiadásában.

A kritikai kiadás itt közzétett elektronikus változatát 2012–2013 telén készítettük el; a bevezető tanulmány és a gyűjteményben közölt halotti beszédek – a szöveg és a hozzá tartozó jegyzet mindig közös fájlba szerkesztve – kétrétegű (kereshető fakszimile) PDF formátumban elérhetők:

Római szerzők 17. századi magyar fordításai


Római szerzők 17. századi magyar fordításai, szerk. Kecskeméti Gábor, kiad., jegyz. Bartók István, Borzsák István, Erdélyi Lujza, Kecskeméti Gábor, előszó Havas László, utószó Kecskeméti Gábor, Bp., Balassi Kiadó, 1993 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 10), 827 l.

Az ókori klasszikusok művei alapján elegáns latin nyelvhasználatot, retorikát, poétikát, sőt logikát, történelmet, természettudományi ismereteket is tanítottak a régi magyar iskolákban. A latin iskolák minden tanulója, a világi, egyházi értelmiség és a politikai vezető réteg minden tagja birkózott diákkorában olyan feladatokkal, mint ókori művek magyarra fordítása, kommentálása, latin parafrázisának elkészítése.

A kötet ennek az iskolai munkának 1604–1702 közötti emlékeit mutatja be: Vergilius Georgicájának, Horatius ódáinak, Cicero leveleinek, Cornelius Nepos és Florus történeti műveinek iskolai prózafordításait. Három kéziratos diákjegyzetnek, valamint Balog György soproni és Dálnoki Benkő Márton marosvásárhelyi tanító három nyomtatott művének szövege kerül az olvasó kezébe. Hatásukra jellemző, hogy pl. Balog Nepos-fordítása, csekély változtatásokkal, még a márciusi ifjak nemzedékének is tankönyve volt.

Az utóbbi két iskolamester azonban már nemcsak az iskolásoknak, hanem az ,,olvasni tudó minden rendek”-nek is olvasmányul szánta fordítását. Dálnoki Benkő – világtörténelmi kronológiával és az első rendszeres magyar nyelvű római régiségtannal kiegészítve – bármely történetíró olvasása közben használható, általános érdekű történeti kézikönyvet formált Florus-fordításkötetéből.

A kritikai kiadás itt közzétett elektronikus változatát 2012–2013 telén készítettük el; az előszó, az utószó és a gyűjteményben közölt fordítások – a szöveg és a hozzá tartozó jegyzet mindig közös fájlba szerkesztve – kétrétegű (kereshető fakszimile) PDF formátumban elérhetők:

Régi magyar iskolai Georgica-fordítás


Régi magyar iskolai Georgica-fordítás, kiad. Borzsák István, Kecskeméti Gábor, Bp., Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1993 (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 199), 159 l.

A Római szerzők 17. századi magyar fordításai című kritikai kiadásban egy ismeretlen 17. század eleji fordító Georgica-fordítását Borzsák István és Kecskeméti Gábor közösen rendezte sajtó alá. A Régi magyar iskolai Georgica-fordítás című kötet ebből a nagyobb vállalkozásból készült szeparátum, amelynek többlete, hogy benne a régi magyar fordításszöveg Vergilius latin eredetijével párhuzamosan olvasható.

A kiadás itt közzétett elektronikus változatát 2012–2013 telén készítettük el; a kötet kétrétegű (kereshető fakszimile) PDF formátumban elérhető.

Dictionarium Latino–Hungaricum et Hungarico–Latino–Germanicum


Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter, Dictionarium Latino–Hungaricum et Hungarico–Latino–Germanicum, Szeben, 1767; hasonmás kiadása: kiad. Hargittay Emil, Kecskeméti Gábor, Thimár Attila, Bp., Universitas Könyvkiadó, 1995, 1099 l.

A polihisztor nagyenyedi professzor, Pápai Páriz Ferenc tizenöt évi szívós munkával, 1690–1705 között készítette el latin–magyar, magyar–latin szótárát, amely először 1708-ban jelent meg, majd pedig több újabb kiadásban is (1762, 1767, 1782, 1801).

E későbbi kiadások közül az 1767. évi a legjelentősebb, amely a tudós magyarigeni prédikátor, az emlékíró Bethlen Kata udvari lelkésze, Bod Péter kiegészítéseivel látott napvilágot. Bod a szótárat német megfelelőkkel bővítette, függeléket csatolt hozzá a sajátos magyarországi latin nyelvhasználat szóanyagáról. A szótár e legteljesebb változata a latin szövegekben szokásos rövidítések terjedelmes jegyzékét és az átszámításokat segítő mértéktáblázatokat is tartalmazza. A mai napig is egyike legalaposabb és legbőségesebb latin szótárainknak, az egyetemi latintanításban és a nagyközönség értő latin nyelvhasználatában mindmáig pótolhatatlan segédkönyv. Emellett alapvető fontosságú a művelődéstörténet számára is: mivel mind a művelt köz- és irodalmi nyelv, mind a tudományos szakterminológiák szókincsét összegyűjtötte és normaként rögzítette, bármely régi magyar irodalmi mű, műfaj, tudományterület tanulmányozásához és a nyelvtörténeti kutatásokhoz használata elengedhetetlen. Az 1100 oldalas kötet az antikváriumok keresett és féltett kincse.

Az Universitas Kiadó a szótár 1767. évi változatának hasonmás kiadását jelentette meg 1995-ben, hogy a szakemberek és az érdeklődő olvasók művelődéstörténetünk egyik legfontosabb forrásához és segédeszközéhez hozzáférhessenek.

Tájékoztató: A magyar irodalom szakos vizsgakövetelmények (Tételek és szakirodalom)


Tájékoztató: A magyar irodalom szakos vizsgakövetelmények (Tételek és szakirodalom): Nappali tagozat, szerk. Kecskeméti Gábor, Bp., Universitas Könyvkiadó, 1995, 264 l.

1995 tavaszán az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézete Kecskeméti Gábor irányításával hozta létre és szerkesztésében jelentette meg a nappali tagozatos magyar szakos hallgatók teljes tanulmányi idejének követelményrendszerét és olvasmányanyagát első ízben rendszerező normatív tájékoztatóját. A szabatos tétel- és olvasmányjegyzéknek a magyar szak számos további felsőoktatási képzőhelyére is jelentős hatása volt az 1990-es évek végén és az ezredfordulón.

A kötet elektronikus változatban is elérhető. (Felhasználásakor tekintetbe kell venni, hogy az 1995-ben aktuálisnak számító irodalomjegyzék azóta természetesen számos tekintetben idejétmúlttá vált, az akkor osztatlan ötéves magyar nyelv és irodalom egyetemi szakot pedig kétfokozatú, alap- és mesterszintű képzéssé alakították át az ún. bolognai felsőoktatási rendszer keretében.)

Tarnai Andor-emlékkönyv


Tarnai Andor-emlékkönyv, szerk. Kecskeméti Gábor, munkatársak Hargittay Emil, Thimár Attila, Bp., Universitas Könyvkiadó, 1996 (Historia Litteraria, 2), 352 l.

E kötettel az 1994-ben fájdalmasan korán elhunyt európai rangú irodalomtörténészre, Tarnai Andorra emlékeztek a szerzők. A magyarországi írásbeliség megindulásától a felvilágosodás koráig tartó évszázadok irodalmának minden részletét hihetetlen alapossággal ismerő, és a folyamatok irányának, jelentőségének egészét is mindig áttekinteni képes tudósra; és a nekik oly kedves emberre is, akinek szerény, emberséges, segítségre mindig kész egyénisége sokakat vonzott a régi magyar irodalom kutatásához. Alkotóerejének teljében, odaadó tanári és nevelői munkájával felépített kutatói közösségek iránymutató vezetőjeként érte a halál. Munkatársai, tanítványai, barátai e tanulmánykötettel tisztelegtek emléke előtt.

Sorai, amelyeket hajdani egyetemi professzoráról, Horváth Jánosról írt Tarnai Andor, őrá is vonatkoznak immár: „a magyar irodalomtörténet-írás klasszikusai közé tartozik ő, mint egy kor és mentalitás nagyszerű kifejezője, s így marad műve és személyisége a 21. századra. Talán még emelkedik is rangja, ha a mainál alaposabb tudománytörténeti elemzéssel vizsgálják munkáját.”

A kötet elektronikus változatban is elérhető. (Az 1996-os tördelői fájlok alapján 2011-ben rekonstruáltuk a könyvet és készítettük el a szöveges PDF változatot.)

Neolatin irodalom Európában és Magyarországon


Neolatin irodalom Európában és Magyarországon, szerk. Jankovits László, Kecskeméti Gábor, Pécs, JPTE, 1996, 230 l.

A Pécsett 1996-ban, 1997-ben és 2000-ben rendezett három konferencia és az azok előadásait megjelentető három tanulmánykötet a Janus Pannonius-hagyományok pécsi ápolásának történetében együttesen talán az 1972. évi konferenciához és annak 1975-ben Kardos Tibor és V. Kovács Sándor által publikált tanulmánykötetéhez mérhető jelentőségű állomás.

Az első kötet nagyrészt a Neolatin irodalom Európában és Magyarországon címmel 1996. május 24–26-án Pécsett megrendezett konferencia előadásait tartalmazza. A magyar reneszánszkutatók konferenciáján elhangzott 21 előadás közül 16-nak írott változatát sikerült közlésre megszerezni. A konferencia előadásai mellett a szerkesztők örömmel vették az itt megjelenő három új Janus Pannonius-tanulmányt is: így került be a kötetbe Ritoókné Szalay Ágnes, Mayer Gyula és Török László munkája. A kötet elején a Janus-tanulmányok állnak; a következő rész a magyarországi neolatin irodalom három évszázadának korpuszával, szöveghagyományával és európai kapcsolataival foglalkozó munkákat tartalmazza; ezekhez csatlakoznak a kötetet egésszé kerekítő, részint a neolatin hagyomány hatását a 20. századig kísérő, részint az emblematikus ábrázolásokkal, jelképekkel, képekkel foglalkozó tanulmányok. A tanulmánykötet 1996. november 14-én jelent meg, a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem Pécsre helyezésének 75. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszakra időzítve.

A kötet elektronikus változatban is elérhető (szöveges PDF).

Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány


Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány, szerk. Jankovits László, Kecskeméti Gábor, Pécs, JPTE, 1998, 131 l.

A konferencia, amelynek tanulmányait a kötet közzéteszi, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Baranya Megyei Közgyűlés, Pécs Város Önkormányzata, a Janus Pannonius Tudományegyetem és a Pécsi Püspökség pártfogásával, támogatásával jött létre 1997. május 23–25. között, Janus halálának 525. évfordulója alkalmából; e támogatásnak köszönhető az is, hogy a tanulmányok egy évre rá megjelenhettek. A kötet először a Janus Pannoniusszal kapcsolatos tanulmányokat tartalmazza, majd a kortársaival és a későbbi humanista irodalommal foglalkozó előadások írott változatai következnek.

A kötet kétféle elektronikus változatban is elérhető:

– HTML (OSZK MEK); vagy

szöveges PDF.

Humanista műveltség Pannóniában


Humanista műveltség Pannóniában, szerk. Bartók István, Jankovits László, Kecskeméti Gábor, Pécs, Művészetek Háza–PTE, 2000, 158 l.

E könyv tanulmányai a Mohács előtti humanizmusról és annak hagyományáról szólnak. A kötetben található tanulmányok a Janus Pannonius és a humanista hagyomány című konferencián hangzottak el. A konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a pécsi Művészetek Háza, a Janus Pannonius Társaság és a Pécsi Tudományegyetem rendezte, a Magyar Millenniumi Kormánybiztos Hivatala, a Nemzeti Kulturális Alap, valamint a Janus Pannonius Alapítvány pártfogásával, 2000. szeptember 15–16-án. Nekik köszönhető, hogy az előadók és a város érdeklődő közönsége két napig az antikoktól örökölt humanista szümposzionok hangulatát érezhették a napsugaras pécsi őszben.

A kötet kétféle elektronikus változatban is elérhető:

fakszimile PDF (OSZK MEK); vagy

szöveges PDF (autentikus kiadói fájlból, ez a jobb változat).

Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században


Kecskeméti Gábor, Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században, Bp., Universitas Könyvkiadó, 1998 (Historia Litteraria, 5), 325 l.

Rezümé

1.1. A halotti beszéd műfajának irodalmi és művelődéstörténeti jelentőségére Németországban figyelt fel először a kutatás a hatvanas évek elején. Feltárásával és elemzésével mind ez ideig főként a történeti tudományok foglalkoztak. A felgyűjthető adatok tömeges volta miatt a forráscsoport orvostörténeti, történeti demográfiai, -statisztikai, -szociológiai vizsgálatok tárgya volt. Foglalkoztak a halotti beszédekben található életmód-, mentalitás-, nevelés-, olvasmány-, zene-, vallásszociológia- és teológiatörténeti vonatkozásokkal. Az érdeklődési körök sokféleségével jellemezhető német szakirodalom épp a sajátosan irodalmi megközelítés tekintetében hozta eddig a legvisszafogottabb eredményeket.

A hazai halotti beszédek szervezett kutatása, Péter Katalin – a németországi kutatásoktól függetlenül megfogalmazott – ötletadó felvetése nyomán, 1981-ben kezdődött meg az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén.

A jelen tanulmány nem vállalhatja az e kutatási program keretében Magyarországon is feltárni kezdett problémakörök összességének mégoly vázlatos ismertetését sem. Valószínű, hogy a németországi forrásadottságoknak megfelelő célokat a közös kutatásnak is módosítania kellett volna, ha a megvalósítás közelébe érkezik. A németországi és a magyarországi források számának három nagyságrendnyi különbsége kizárja azt, hogy az ott az adatok bősége miatt a statisztikai rendszerességig vihető kutatási módszerek Magyarországon is hasonlóan megalapozott szintézist eredményezhessenek például a történeti demográfia és szociológia kérdéseiben.

1.2. Magam azonban az irodalomtudomány szempontjából fontosabbnak is tartom, hogy e forráscsoport irodalmi létformája alapvető rendszerének – az európai kutatásból is nagyrészt hiányzó – leírása végre elvégezhető legyen. A kutatások jelen részösszegzésében ezért a történeti, társadalomtörténeti és irodalomszociológiai nézőpontok jelentős részét figyelmen kívül hagytam, erre vonatkozó adatgyűjtéseimet és következtetéseimet a dolgozat nem tartalmazza. Kutatásaimat a temetési szónoklatnak mint működő retorikai rendszernek a feltárása és megértése irányában mélyítettem el. Ebből az irányból közelítve, egy bizonyos pontig a vizsgált szónoklatok temetésiszónoklat-mivolta is irreleváns az eredmények szempontjából: inkább példaanyagként foghatók fel, amelyekben a régi magyar irodalom egyéb egyházi és világi szónoklataival közös eljárások, egy megegyező retorikai-homiletikai rendszer működésének módozatai szemlélhetők. Egy bizonyos ponton azonban az a tény, hogy temetési szónoklatokról van szó, meghatározó jelentőségűvé válik. Épp a 17. századi irodalom retorikai-homiletikai rendszerének kibontása közben válik világossá, hogy e beszédhelyzet fontos ismeretelméleti-kommunikációelméleti következményekkel jár, olyan különbségekkel, amelyek egyéb szónoklatokétól határozottan el is különítik e beszédek diskurzusrendjét.

1.3. Az utóbbi években már szakmai konszenzusként hivatkozhatunk arra, hogy a régi irodalom alkotásait adekvát elméleti keretben kell szemlélnünk, vagyis az irodalom története mögé felhúznunk az irodalmi elvek, az irodalmi gondolkodás történetét. Az irodalmi elveket a grammatikában, retorikában, poétikában és logikában együttesen lelhetjük fel, ezért megindult és fontos eredményeket hozott ezek 16–18. századi történetének tanulmányozása. Az európai kutatásban az egyes irodalmak történetében különböző kezdő időpontok, de általában az 1960-as évek óta beszélhetünk e kutatási irány tendenciaként való megjelenéséről, rendszerszerű megerősödése azonban újabb keletű, s a szintézis első eredményei már a nyolcvanas-kilencvenes évekre esnek.

A retorikatörténeti kutatás vonulatába tartozó munkálatok Magyarországon Bán Imre felvetése és kezdeményező monográfiája (1971) óta folynak. Retorikaelméleti irodalmunk múltjának feltárása érdekében azóta Bartók István és Tarnai Andor végezte a legtöbbet. Bartók egyes retorika- és homiletikaszerzők műveinek ismertetése után a 17. századi retorikai és logikai irodalom egészének rendszerező áttekintését is elvégezte, Tarnai pedig néhány műfaj és alkotási mód retorikai előírásainak hosszmetszetét készítette el (consultatio, parodia, a latin nyelvű alkalmi költészet).

1.4. A legutóbbi időszak európai retorikatörténeti kutatásaiban olyan jelek mutatkoznak, hogy a retorikai, logikai, poétikai, grammatikai tankönyvek vizsgálata, tételeik regisztrálása és az irodalmi gyakorlattal való összevetése önmagában nem lesz elegendő a vizsgált korszak kommunikációs pozícióinak tisztázásához.

1.4.1. A praeceptum-műfajoknak is megvan a maguk autonóm története, amely nem szükségképpen a napi gyakorlati igényekkel összefüggésben alakul. Az egyes tanítások nem feltétlenül azért ismétlődnek, mert a reflexióval illetett valóság is ismét ugyanazt a szónoki gyakorlatot valósítja meg, hanem inkább az elméleti hagyományhoz való tartozás demonstrálásának szándékával.

1.4.2. A kézikönyvek tanításai kevéssé gyakorlatiasak. A retorikai, homiletikai munkák számos, a gyakorlati kommunikáció szempontjából elsődleges fontosságú kérdést nem érintenek. Nem szólnak pl. a világi szónoklat és a prédikáció viszonyáról, az egyházi szónoklat műfajelméleti helyéről. A homiletikai és a retorikai előírások két szélső pólusa között kirajzolódni látszik egy olyan senki földje, ahol sem a világi, sem az egyházi retorika nem jelöl meg támpontokat, ahol a leggyakorlatiasabb szónoki kézikönyvek tanításai sem könnyítik meg a tájékozódást, s ahol a barokk kori reprezentáció szónokainak mégis rendszeresen közlekedniük kell. Fontolóra kell vennünk, hogy az elméleti leírást sosem kapott retorikai jelenségek eredményes gyakorlati kezelését mindenekelőtt egy folyamatos irodalmi hagyomány biztosította.

1.4.3. Magukban a művekben számos elszórt megjegyzést lehet találni, amelyeket aprólékosan összegyűjtve olyasmit is megtudhatunk maguktól az aktív szerzőktől, amit az elméleti kézikönyvek sohasem rögzítettek. A szerzők ugyanis éber figyelemmel kísérték és regisztrálták a működésüket befolyásoló tényezőket.

Megjegyzéseik azonban számos más gondolatkörhöz is kapcsolódnak, nem csak olyanokhoz, amelyek az irodalomelmélet régi műfajainak területeire volnának besorolhatók. Az írók ismereteik, világnézetük teljes körének részeként adják elő kommunikációt illető nézeteiket. Saját működésük mikéntjéről tett észrevételeik nem tárhatók fel, ha az irodalomelméleti jellegű tudományok keretein belül maradunk, hanem komplex művelődés- és eszmetörténeti szemléletre van szükség, beleértve a világ megismerhetőségéről, a felismert tények közölhetőségéről, a közlés és az ismeret, a közlés és a valóság adekvát megfeleléséről, a közlés értelméről, céljáról tett megállapítások feltárását. Mindez az ismeretelmélet, a filozófia, a teológia a közlést bármilyen szempontból befolyásoló tételezéseinek és megállapításainak figyelembe vételét kívánja. A retorikatörténet helyét az eszmetörténet egészében kell megtalálni.

Ezt a nézőpontot érvényesítem dolgozatomban. Tanulmányom lényegében a 17. századi magyar nyelvű halotti beszédek retorikatörténeti vonatkozásait szélesebb, eszmetörténeti keretbe helyező megközelítési kísérlet.

1.5. Megállapításaim az 1711-ig megjelent magyar nyelvű halottibeszéd-nyomtatványok teljes forrásbázisára támaszkodnak, latin párhuzamokat általában akkor véve figyelembe, ha azok az elemzett szövegnek a közvetlen kontextusába tartoznak (azonos temetésen más szónoktól elmondott latin oráció, azonos szerző latin nyelvű egyéb művei). Valószínű, hogy a források körének kijelölésében érvényesített korlátozások bármelyikének feladása (az idegen nyelvű vagy az 1711 utáni halottibeszéd-nyomtatványok, ill. a kéziratos anyag rendszeres feltárása) csak az argumentációban felhasználható szövegpéldák számát szaporítaná fölösen nagyra, nem hozna paradigmatikus újdonságokat. Ugyanakkor olyan mennyiségi bővülést jelentene a vizsgálatba bevont anyag körében, hogy annak módszeres kutatását csak munkaközösségi formában látom lehetségesnek, egy esetleges újabb szervezett kutatás keretében. A forrásanyag így is igen kiterjedt: az RMK I. anyagának a nyomtatványok száma tekintetében mintegy egyhuszadát, a szöveganyag tekintetében még nagyobb részét teszi ki.

A munkát megalapozandó elvégeztem az 1711-ig nyomtatásban megjelent magyar nyelvű halotti beszédek bibliográfiai feltárását. Felhasználtam Sztripszky, Dézsi bibliográfiáit, a Magyar Könyvszemle Magyar könyvesház c. rovatát, az Országos Széchényi Könyvtár ún. „átlőtt” („betanított”) RMK I.-példányát és mutatókötetét, a könyvtár cédulakatalógusait, a készülő újabb RMNy-kötet kéziratába is betekinthettem. Az összegyűlt anyagot a tanulmány függelékében közölt táblázat tartalmazza, amely minden körültekintés ellenére hiányos lehet még, sőt bizonyára az.

A táblázat adataiból látható, hogy a vizsgálat körébe vont épp 100 első kiadású nyomtatvány közül 67, a bennük található 354 halotti beszéd közül 319 református felekezetű halottakhoz kapcsolódik. Evangélikus nyomtatvány csak 2 van a vizsgált anyagban, bennük összesen 4 beszéddel, az unitáriusokat pedig egyetlen nyomtatványban egyetlen beszéd képviseli. A maradék a katolikus anyag: 30 nyomtatványban 30 beszéd. (Ha a 17. században második kiadásban is megjelent halottibeszéd-nyomtatványokat és a bennük található prédikációkat is figyelembe vesszük, a számarányok még inkább a reformátusok irányába tolódnak el: 104 nyomtatványból 71, 504 beszédből 469 kötődik hozzájuk.) A jelenséget most csak regisztrálom; magyarázata és a mennyiségi arányok időszakonként változó dinamikájának megvilágítása egyike azoknak a feladatoknak, amelyek történelmi, társadalomtörténeti, irodalomszociológiai szempontok alkalmazását kívánják, s amelyekről e dolgozatban nem esik szó. A mennyiségi arányoknak azonban az a szükségszerű következményük, hogy a dolgozat csaknem egészében a 17. századi protestáns diskurzusrendről kell beszélnünk.

Közismert ugyan a barokk kori retorika interkonfesszionális jellege, ez azonban csak a retorikai elméletre vonatkoztatható jelentős fenntartás nélkül. Emiatt a szükséges helyeken támaszkodom is katolikus elméleti művek megállapításaira. A retorikai gyakorlatban azonban, és főként épp a temetési szertartáshoz kapcsolódó szónoklatokban, a vallási hovatartozáshoz köthető használati különbségek nagyon erőteljesek. Mivel a katolikus szöveganyag mennyisége rendszerszerű következtetések megalapozásához csekély, ezért általában csak kontrollként, párhuzamos vagy ellentétes példaként, kitekintésként szerepel e dolgozatban, s hasonló részletességű önálló tárgyalása úgy válhat majd lehetségessé, ha a vizsgálatra azt már alkalmassá tevő mennyiségű templomi prédikációval, mindenekelőtt de sanctis-szentbeszéddel szemléljük együtt.

2. A dolgozat kiindulópontja épp egy, a vallási hovatartozáshoz kötődő, szembeötlő különbség; a vizsgált anyag döntő hányadát kitevő református prédikációk túlnyomó többségében meglévő, a katolikus prédikációkban azonban úgyszólván ismeretlen alkotásmód, diskurzus-konvenció, amely mind invenciós, mind diszpozíciós, mind elokúciós sajátosságaiban megragadható. Gyakorlatilag megválaszolatlan kérdés, hogy melyek a 17. századi protestáns prózairodalom „nagy szürke átlagá”-nak, a szárazon teologizáló, racionális szakszövegeknek a barokk kori irodalomelmélet által meghatározottként leírható jegyei – feltéve, ha vannak ilyenek egyáltalán.

Csábító dolog volna e műveket mint a (főként katolikus) barokk korszakkal ugyan egyidejű, de előremutatóbb, korszerűbb kommunikációs rendszer szerint szerveződő irodalmat tárni fel. Hiszen jól ismert, hogy a 16–17. századi Európában sürgető kezdeményezések történtek mind tudományos igazságok racionális közlésére, mind az e közléseket irányító kommunikációs szabályok összeállítására (Ramus, Bacon, Descartes).

A protestáns prédikációirodalom értelemre ható szándékát, csak bizonyított állításokból építkező invencióját, tagolt, világos, az állításokkal koherens diszpozícióját, száraz, érzelemmentes, tudományos stílusát látva kézenfekvőnek tűnő gondolat, hogy ennek az új közlési rendszernek az alapelveit lássuk benne megtestesülve. A rámizmus, a baconizmus és a kartezianizmus egyaránt komoly hatással volt a magyar művelődésre. Nem lehetetlen hát, hogy ezen irányzatok hatása alatt formálódott didaktikussá a magyar protestáns prédikátorok gyakorlata. A 2. fejezet ennek az ötletnek a kontrollját végzi el.

A főként Bacon és Descartes működése által meghatározott, a közlést illető korszerű elveket W. S. Howell az „új retorika” törekvéseinek nevezte, és előbb négy, később hat pontban foglalta össze. Ezek számbavétele arra a kérdésre adhat választ, hogy tekinthetjük-e 17. századi protestáns prózánkat az elhitető barokk irodalmi elveknél korszerűbb közlési törekvések által irányított irodalmi típusnak. A válaszok megtalálása egyben ellenpróba is: annak felmérése, hogy témánk vizsgálata szempontjából mennyire bizonyulnak adekvátnak és pontosnak a feltett kérdések.

A vizsgálat során az első három szempont esetében az derült ki, hogy a hipotézisként feltételezett elmozdulás nem mutatható ki a tárgyalt irodalmi anyagban. Nem azért, mintha prédikációirodalmunk a három ellentétpárban megragadott két közlési mód közül a korszerűbbnek, tudományosan is érvényesnek tekintettet egyáltalán nem mutatná – éppen ellenkezőleg: mert a prédikáció lényegi műfaji törvényeiből következően fejlődésének korábbi szakaszában sem mutatható ki az ellentétpárokban archaikusabbnak, a tudományos igazság közlési szándékában igénytelenebbnek tekintett közlésmód. A vallási hermeneutika a világi műfajokétól független; a vele egyidejű világi rendszerekhez képest egészen más szemléletű megoldási elveket mutat. Howell e pontjai csak a világi közlések vizsgálatára tűnnek adekvátnak.

Az utolsó két szempont protestáns prédikációirodalmunk olyan tendenciáira világított rá, amelyek csakugyan párhuzamosnak mutatkoznak az „új retorika” céljaival. A hasonló elvek érvényesítése mögött azonban nincs közvetlen összefüggés. A magyar protestáns prédikáció történetében az új használati mód és elvárás nem Bacon vagy Descartes kezdeményezésére honosodott meg, hanem lényegében megszilárdult volt már, mire azok hatásának egyáltalán lehetősége volt a behatolásra. Lehet tehát szerepük az elemzett közlésmód érvényesülésében, de lényegében egy kész modell erősíti (és így hasonítja is) magához az igazolására és fenntartására alkalmas rendszerüket.

A 17. századi magyarországi protestáns prédikációknak a tudományos érvelésmódéra emlékeztető sajátosságait tehát nem magyarázhatják közvetlenül a Ramus, Bacon, Descartes és mások nevével fémjelzett filozófiai, ismeretelméleti megfontolások kommunikációs konzekvenciái. E megállapításból két lényegi megfontolás adódik.

2.1. A tárgyalt prédikációtípust működtető hatóerőt nem kereshetjük a barokk „diametrális ellentéteként” fellépő racionális, tudományos világmagyarázatokban, hanem a barokk kori kívánalmakat kielégítő kommunikációs rendszerek között. Valószínűleg olyan retorikai-homiletikai rendszert kell persze keresnünk, amely részben épp az „új retorika” tudományos-filozófiai alapvetéseiből formálódott ki, de azoknak következtetéseit átformálta saját céljainak megfelelően.

2.2. Hauser Arnold rég figyelmeztetett arra, hogy egy szövegnek a barokkhoz sorolása tekintetében „minden formális sajátsága másodrendű”, az ugyanazon stílust reprezentáló alkotások közös sajátságai „nem formai természetűek, hanem a kor világnézetéből, közérzetéből és filozófiájából fakadnak”. A barokk stilisztika nem azonos magával a barokkal; a barokk szöveget teljes retorikai rendszere, invenciója, diszpozíciója és elokúciója együttesen teszi barokká. A Hauser-féle szociológiai megközelítés következtében a stílusfogalmak formaiból erősebben tartalmi kategóriává minősültek át.

Ezek a tendenciák a legutóbbi években annyira felerősödtek, hogy a barokk korszak megértését célzó újabb megközelítések magukat már a barokk-kutatás harmadik szakaszaként, új paradigmájaként határozzák meg: a stílustörténeti és a szociológiai kutatást követő eszmetörténeti vizsgálatként. Azt vallják, hogy túl a stiláris-formai elemeken, de túl a szociológiai szempontokon is, az egyes korszakok meghatározásánál döntő a művekben kifejezésre jutó gondolkodás, az eszmék, a mentalitás. Vagyis az eszmetörténeti, ideológiai, filozófia- és teológiatörténeti (sőt egyháztörténeti) megfontolásoknak elsőrendű helyet kell biztosítanunk. A folyamat párhuzamosan zajlik azzal a tendenciával, amely az irodalmi elvek történetét is retorikatörténeti nézőpontúból komplex kommunikációelmélet-történeti nézőpontúvá kívánja szélesíteni.

Anélkül tehát, hogy artisztikusabb stilisztikai eszközöket kellene keresgélnünk szövegeinkben – pusztán azáltal, hogy kimutatjuk az érvelésmódjukat szabályozó elméletek fejlődésének olyan mozzanatait, filozófiai és teológiai összetevőit, amelyek a barokk kori irodalom fő céljai, a propaganda, meggyőzés, elhitetés elérésére alkalmas vagy alkalmasnak hitt irányba formálták a közlésmódot, a műfajt: kimutattuk elválaszthatatlanul a barokkhoz tartozásukat. A hazai és a hazai recepcióval bíró külföldi retorikai és homiletikai szerzők hatására a protestáns vallási műfajok homiletikai elmélete fokozatosan az egyszerű, keresetlen közlésmódot fogadta el mint a legszélesebb körű befogadásra számítható kommunikáció eszményét.

3. A protestáns prédikáció racionális-didaktikus jellegének kialakulásában meghatározó tényező a prédikáció-műfajt illető műnemelméleti és egyéb retorikai-homiletikai megfontolások történeti alakulása.

3.1. A középkori ars praedicandi-irodalomban fel sem merült, hogy a prédikációnak valamely ókori genushoz kellene tartoznia. A pogány kori elmélet e fogalmai bevezetésének sem a homilia, sem a sermo napi gyakorlata szempontjából nem látták hasznát.

A korábbi kutatás világosan látta a prédikáció további fejlődésének fő útját, adós maradt azonban részint a reformációt megelőző átmeneti időszak prédikációs gyakorlatának feltárásával, részint a prédikációelméleti gondolkodásban a 16. század elején bekövetkező, lényegi és maradandó hatású változásnak a számbavételével.

A 14. század végi Itáliában jelennek meg először olyan prédikációk, amelyek szakítanak a középkori prédikáció hagyományával, és a klasszikus retorika felélesztésének hatását mutatják. Az európai prédikáció történetében a homilia és a skolasztikus sermo után egy új, eddig figyelemre alig méltatott szakasz, az általában oratiónak nevezett, a világi szónoklattan hatása alatt írott prédikációk kora jön el.

A prédikációs gyakorlat számottevő átalakulását valamelyest a prédikációelmélet változása is nyomon követte, a prédikáció műfaját a genus demonstrativumba helyezve (Lorenzo Guglielmo Traversagni, Aurelio „Lippo” Brandolini).

A kibontakozó protestantizmus hatására Németországban az itáliaitól eltérő irányt vett a prédikációelmélet genusokkal kapcsolatos tanítása. Melanchthon elvetette a genus demonstrativum és a genus iudiciale templomi használatát, megteremtette viszont, főként erre a célra, a genus didascalicumot.

Melanchthon és Erasmus, noha kételkedtek abban, hogy a genus demonstrativum megfelelne a prédikációelmélet keretéül, a megoldást a klasszikus retorika terrénumán belül keresték, akárcsak az itáliai elméletírók. Ez az állásfoglalás paradigmatikus fordulópont az európai homiletikatörténetben. A skolasztikus artest véglegesen felváltották a klasszikus retorika fogalmi keretei.

A 16. század második felének retorikai gondolkodásában már meg kell különböztetnünk a prédikáció retorikai keretben való elhelyezésére tett kísérletek további szintetizálásának katolikus és protestáns útját.

3.1.1. A genus deliberativum előtérbe kerülése a meggyőzés igényének – nyilván a szaporodó és élesedő vallási–felekezeti polémiák előidézte – fokozódó jelentőségével magyarázható. A deliberativum azonban a protestáns oldalon, noha a protestáns prédikációirodalom tanító–moralizáló jellegének fontos meghatározója, legfeljebb a második a fontossági sorban, gyakorlatilag a melanchthoni eredetű negyedik beszédnem rendeli maga alá. A katolikus tábor elméletírói viszont a század végére éppen e negyedik beszédnemet rekesztik ki a prédikációt meghatározó retorikai összetevők közül; a prédikáció egésze általában leginkább a deliberativum által meghatározott marad, jelentős csoportjaiban, a halotti beszédekben és a szentek életéről mondott beszédekben pedig a genus demonstrativum dominanciájával kell számolni.

3.1.2. Mind a katolikus, mind a protestáns elméleti munkák a klasszikus retorikai rendszerre hivatkozva szokásszerűen ismételgetik, hogy a szónoknak három célkitűzése van: docere, delectare, flectere. Ám teljes a bizonytalanság abban a tekintetben, hogy ez a három célkitűzés jelenti-e a célok hierarchiáját is; hogy a prédikáció különböző fajtáihoz vagy genusaihoz tartozó feladatok-e ezek, vagy a prédikációt egészében illető, tehát minden prédikációban mindig megvalósítandó követelmények. Az alapvető megfontolások tárgya az, hogy képes-e a három célkitűzés azonos irányba hatni, erősíteni egymást a prédikációtól megkívánt hatás elérésében. A katolikus tábor igennel felel; a prédikáció érzékekre ható elemei képesek az értelemre hatni, és elindítani azokat a gondolatokat, amelyek a jó elfogadásához, az akarati elhatározáshoz vezetnek. A protestáns tábor nézetei szerint viszont a hármas célkitűzés nem egy lineáris folyamat egymást követő három pontjaként valósul meg, hanem a docere és a delectare eleve sohasem lehetnek ugyanannak a folyamatnak a részesei.

3.1.3. Határozott különbségek vannak a prédikálás során tett megállapítások és érvelésmódok igazságtartalmát illetően is. A teljes körű, teológiailag és tudományosan megalapozott igazság csorbítatlan közlésének igénye a protestáns prédikációban jóval erősebb meghatározó tényező, mint a katolikusoknál, akiknek elméleti megfontolásai a ráció, az állítások mérlegelése és a bizonyítás hatására a felismert igazság belátása helyett inkább a hitelvek kétely nélküli átélésére, a bizonyítás nélkül is igaznak elfogadott alapelveknek megfelelő magatartási minták követésére, az akarat befolyásolására összpontosítanak.

3.2. A Magyarországon megjelent vagy magyar szerzők által összeállított 17. századi protestáns retorikai kézikönyvek csaknem mindegyikében az ókorban kidolgozott három beszédnem mellett negyedikként a melanchthoni eredetű oktató nem is szerepel (genus didacticum v. didascalicum).

Ugyanezen időszak protestáns egyházi írásai is gyakran említik a tanítást, hol mint a lelkipásztor legfontosabb feladatát, hol mint az e feladat ellátásához nélkülözhetetlen egyházi szónoklat szinonimáját. Nyilatkozataik a hitet a tudással, a hit terjesztését intellektuális tevékenységgel, a prédikációt a tanítással azonosítják.

A genus didascalicum és a tanítás azonban nem azonos. A világi retorika genus didascalicumát a thesis körébe tartozó témája, a homiletikai tanítást az abszolút igazságot kifejtő módszere határozza meg. A thesis–hypothesis megkülönböztetésnek a világi szónoklattanban beszédnemet meghatározó jelentősége van, az egyházi szónoklattanban nem releváns. A thesist és a hypothesist a prédikációk homiletikai értelemben vett tanítása együttesen tartalmazza.

A prédikáció és a profán szónoklat kommunikációs helyzetét elválasztó határvonal tehát nem a genus didascalicum és a másik három genus, hanem a közölt igazságok különböző szintje között húzódik. A retorika genus didascalicuma egy világi beszédtípust határoz meg, amely a thesis körébe tartozó elfogadható igazság elhitetésén dolgozik a közkeletű nézetekre építve, önállóan vagy más beszédnemekhez kapcsolódva. A homiletikákban a docere címszava alatt összefoglalt követelmények egyházi beszédtípust határoznak meg, amely tudományos érvényűnek tekintett bizonyítékokkal abszolút igazságot hirdet, s amelyben az egyes részek retorikai invenciójában mind a négy genus szerepet kaphat.

A protestáns ortodoxiák prédikációirodalmának invenciójában a genus didascalicum eljárásai nem olykor-olykor, esetlegesen egészülnek ki a többi genuséival. A kor prédikátorainak munkamódszerében meg lehet találni azt az elemet, ami a genus didascalicumnak a többi genus alkotási módszereivel való rendszeres, szükségszerű kiegészülését biztosítja.

A locusokra támaszkodó alkotásmód fontos oka annak, hogy a protestáns prédikáció nem öncélú retorikai teljesítmény, hanem az adott textusban szilárd tanítások koherens kifejtésére alkalmat találó tudományos érvelés. A locus-gyűjtemények felhasználásával készülő prédikációnak azonban a tiszta, elmélyült, rendszeres és hiteles tanítás mellett az azt kiegészítő, szórakoztató vagy gyönyörködtető célú járulékos anyagok alkalmazására is megnő a hajlama. Az exemplumok rendszerszerű mozgósítására felkészült protestáns irodalom a genus didascalicum mellett a többi genus bevonására is alkalmat teremt, a docere feladatát pedig nemcsak szűk homiletikai értelemben végzi el, hanem jelentős társadalmi, társadalompolitikai szerepet is vállal.

3.3. A filozófia- és teológiatörténeti kutatások arra utalnak, hogy Ramusnak (majd fokozatosan a formálódó új tudományos módszer más tekintélyeinek) a hatása nem önállóan és közvetlenül, hanem antiortodox protestáns egyházi törekvésekkel karöltve érvényesült. Ezek közül a rámizmus és puritanizmus kapcsolata volt a legátfogóbb és legmesszehatolóbb.

A dogmatikai tanításra koncentráló és azt, valamint gyakorlati alkalmazásait gazdag, gyakran világi eredetű exemplumanyaggal kísérve előadó, vagyis a genus didascalicum mellett a deliberativumot és demonstrativumot is alkalmazó ortodox retorikával szemben a puritanizmus fellépése jelentett fordulatot. A puritánok dolgozták ki a hatékony népszerű kommunikáció feltételeinek biztosítására egy egyszerű, praktikus prózastílusnak, a „plain style”-nak az ideálját, amely a ramusi diskurzus alapelvének, a clare et distincte követelményének retorikai leszármazottjaként jellemezhető. Az egyszerűség irodalomelméleti kívánalmát a 17. századi Magyarországon is főként a puritánus mozgalom propagálta.

A hazai puritánus szerzőknek az írásmód egyszerűségére vonatkozó deklarációi között számos helyet lehet találni, ahol stílusukat a tudományos stílustól megkülönböztetik. Ez a tény feltétlenül szükségessé teszi, hogy a ramusi alapokon kidolgozott tudományos módszer kommunikációs alapelveit a puritánus gondolatkörben kialakult alkalmazásaikkal szembesítsük.

4. Miután világossá vált, hogy nem közvetlenül a tudományos igazságok közlésére szánt filozófiai közlésmód, hanem annak a protestáns igehirdetés körülményeire tekintettel kialakított áttételes változata működik e beszédekben, szükséges a valóság megismerése és a megismert dolgok közölhetősége tekintetében e kommunikációs rendszerben kialakult meglátások tisztázása.

4.1. Az emberi kompetenciának a valóság feltárásában, illetve a feltárt igazságok közlésében való mértékéről tett megállapításokat alapjaiban befolyásolják a gondolkodás működéséről vallott nézetek. Ezek két markáns irányzata lényegében a gondolkodás preformáltságát ítéli meg eltérően. Mind az empirista, mind a racionális felfogás nagyjából egy időben, a 17. század közepén jelentkezett Magyarországon. Mindkettő erősíthette a protestáns kommunikációeszmény didaktikus sajátosságait.

4.1.1.–4.1.2. A 17. századi hazai források a velünk született eszmék karteziánus tanának lazább értelmezést támogatják. A lazábban értett idea innata-tannak az a következménye, hogy megengedi, sőt implikálja az intellektuális kompetencia történeti és földrajzi változásainak elismerését. A kompetencia változásairól szóló, önálló történettel bíró hagyományos gondolati elemek tehát akár a legkorszerűbb ismeretelmélettel is összekapcsolódhattak. Történetük azonban a kartezianizmushoz való viszonyuktól függetlenül is kommunikációelmélet-történeti jelentőségű. A kompetencia történeti és földrajzi változásairól szóló nézetek az empirizmus tudományos relevanciájának körét tradicionálisan szűkítik, de a racionális alapon megtehető érvényes kijelentések vonatkozásában is szűkítéseket tartalmaznak. Mindez az ismeretek megszerzéséről és birtoklásáról szóló nézeteket is alapjaiban befolyásolja.

4.2. A katolikus–református hitvitáknak a tanok bizonyosságát illető vitáiban formálódó álláspont szerint az ember nem juthat el az abszolút bizonyossághoz, a bizonyosságnak különböző szintjei vannak. Nincs külön módszer, az igazságot teológiai kérdésekben is ugyanolyan lépésekkel kell feltárni, mint ahogyan egy értelmes ember köznapi dolgokról gondolkodik. A teljes bizonyosság részletkérdésekben gyakran nem érhető el. Az üdvözüléshez szükséges igazságok megismerésének képességével fel van ugyan ruházva az ember, ám ezen igazságok kifejtésének technikái igen sokfélék lehetnek, a prédikátorok egyedi gondolkodásmódját és habitusát tükrözhetik.

4.3. Számos magyarországi protestáns prédikációban megfigyelhető az az ismeretelméleti állapot, amely szerint a dolgoknak nincsenek tiszta határai, egyszerre bírnak több, egymással akár ellentétes jelentéssel, szó szerinti és metaforikus értelmekkel, a verbumról tett megállapítások a resre is vonatkoznak. Az e konfigurációhoz tartozó kommunikációelméleti konzekvencia szerint az eszményi közlés a népszerű kommunikáció és a tudományos diskurzus, a közlés és az igazság feltárása egységes aktusban történő megvalósítása.

Más prédikátorok felismerik res és verba különbségét. Megfontolásaik implikálják azt a következtetést is, hogy a kommunikáció és az igazság előrehaladása szükségképpen sohasem lehet azonos folyamat.

A világot megismerő gondolati működés és a felismert igazságok hatékony kommunikációvá formálása közötti kapcsolatok lehetősége mellett forrásainkban olvashatók megfontolások e folyamat szükségességének mértékéről is. A puritánusok megszorításokat tesznek ebben a tekintetben; a kommunikációnak általuk hangsúlyozott legfőbb céljai az intellektuális kompetencia kommunikációban való működtetésének korlátozását jelentik. Mindenekelőtt erkölcstani érdeklődésük, a morális kérdések középpontba állítása hat ebbe az irányba.

5.1. A halotti beszéd különleges kommunikációs helyzete a tudott és az elmondott dolgok viszonyát további gyakorlati megfontolásokkal tette még összetettebbé.

5.2. A halotti prédikáció a homiletika értelmében vett tanítást megvalósító szónoklat, amely a hypothesist tárgyaló részeiben, vagyis applikációjában is abszolút érvényű isteni igazságok kimondására talál alkalmat. A halotti prédikációk ezért gyakran disputához, teológiai értekezéshez válnak hasonlatossá.

5.2.1. A protestáns prédikációkban olvasható tanító-magyarázó-érvelő részek igen gyakran a katolikus–protestáns hitviták vitatott kérdéseire reflektálnak.

5.2.2. A halotti prédikációkban a magyarországi reformátusságot megosztó irányzatok érvrendszerei is kifejtőkre találtak. Az ortodox–puritánus szembenállás leginkább a vitában személyükben érintett halottakhoz vagy prédikátorokhoz kapcsolódva jelent meg. A halotti prédikációk tüzetes tartalmi elemzése számos további teológiai álláspont és a közöttük lezajló viták alaposabb ismeretéhez szolgáltathat adatokat.

A más protestáns felekezetek tanaival való polémia nem kapott akkora teret a prédikációkban, mint a reformátusokat megosztó belső álláspontok vitatása.

5.2.3. A homiletika értelmében vett tanítás a halotti prédikáció általunk ismert nyomtatott változatában még jelentősebb szerepet kapott, mint az élőszóban elhangzott változatban. A protestáns prédikáció írásban kidolgozott változata sok tekintetben Szentírás-kommentár formáját öltötte, gyakran akképpen is jelent meg. A tanítást kiteljesítő átdolgozás számos halotti prédikáció esetén kétségtelenül megtörtént.

5.3. A halotti oráció a reprezentáció kívánalmai szerint átalakított igazságot a thesisek közbeszövésével is elhitetni kívánó szónoklat, amely így a genus demonstrativum megkövetelte feladatát a genus didascalicummal összekapcsolódva valósítja meg.

5.4. A 16. század végétől, 17. század elejétől előbb a főrendű, majd a köznemesi, a 17. század végétől már a városi polgárcsaládok is világi szónok mellett vagy helyett a prédikátort is bevonták reprezentációjuk kifejtésébe. A prédikátornak az orátor helyzetébe való kerülése sajátos retorikai helyzetet teremtett a két műfaj határterületén. A kortársak tisztában voltak a két műfaj különböző elveivel és a keverésükből adódó problémákkal. Tudták, hogy a halotti prédikáció alkalmával zavarok vannak felekezetük dogmarendszerének kifejtésében.

Ugyanakkor a homiletika értelmében vett tanításban gyakorlott prédikátorok köznapi munkájuk során is találkoztak olyan problémákkal, amelyek bizonyos mértékig felkészíthették őket a halotti prédikáció kényes közléshelyzetének kezelésére. A közléshelyzet és a közölt tartalom adekvát megfelelésének és az irodalomszociológiai különbségeknek figyelembevételét a bibliamagyarázat retorikai alapelvei széles körben ismertté tették.

Az örök érvényű teológiai és a helyzet megkövetelte alkalmi, viszonylagos igazság egyidejű közlésének kényes problémájával találkozva a halotti prédikáció írása közben, különféle döntési lehetőségek álltak a szónok előtt, amelyekkel megkísérelhette, hogy kivágja magát a prédikáció keretét feszegető ellentmondásokból.

5.4.1. Elháríthatta a homiletikai értelemben vett tanítás és a retorika értelmében vett laudáció kettős feladatát (evitatio).

Elkészíthette a reprezentáció igényei szerinti laudációt is, de a prédikációtól határozottan elkülönítve azt, s a különbségtételre nyomatékosan figyelmeztetve hallgatóit (distinctio).

Más esetekben tanítás és laudáció nem válik szét, a prédikátor a reprezentáció kívánalmai szerint szerkesztett megemlékező részeket is a prédikáció egységes szerkezetébe foglalja, az applikációban talál számukra helyet. Nem tekinti azonban a laudációt a homiletikai értelmű tanítással megegyező jelentőségűnek. A beszéd egészét feltétlenül a prédikáció műfaji sajátosságai határozzák meg, az oráció invenciós módszereinek tett engedmény aránya és súlya csekély. Néhányszor a laudáció valamivel részletesebb, terjedelmesebb, a prédikáció egésze azonban szinte kiveti magából. Legtöbbször a prédikátor elkövet valamilyen ügyetlenséget, ami megakadályozza a két rész szerves egységbe forrását. Összességében a harmadik megoldást választó prédikációkban általában a gyakorlatlanság előidézte retorikai hibák figyelhetők meg (inconvenientia).

5.4.2. A laudációt a prédikáció nagyobb egységével összhangban megvalósítani akaró prédikátor, ha az abszolút igazság kifejtése közben több és kevésbé általános relatív igazságot akar közölni a halottról, gyakran kölcsönzi ezt a beszédrészt. Az eljárás magyarázatául az az általánosnak mondható alkotási módszer szolgál, amely a prédikációírást többnyire irányította, s amelynek alkalmazásában a lelkipásztorkodás gyakorlati ismereteinek elsajátítása során az egyházi értelmiség jártasságot szerzett.

A prédikálást elsősorban nem teoretikus művekből, homiletikákból tanulták a leendő lelkészek, hanem a prédikátori gyakorlat megfigyeléséből. Ennek ellenére kevés önállóságra volt szükség e feladatuk teljesítéséhez, tanáraik gyakran kész prédikációk megírásával nyújtottak segítséget nekik. Emiatt az önálló prédikációkészítésben gyakorlatlanok maradtak.

Ezt a prédikációkészítési módszertant, amelyhez iskolai tanulmányaik során szoktak hozzá, későbbi működésük során is változatlanul alkalmazták: tehetséges prédikátor hírében álló lelkésztársaik prédikációit kérték el lemásolásra vagy publikált prédikációgyűjteményeket aknáztak ki. A különböző műveltségű, felkészültségű lelkészek – akadémiták és domidoctus prédikátorok – között lényegében csupán a forrásul szolgáló prédikációk megválasztása volt a különbség. Mások prédikációinak ily módon történő felhasználását az egyházi szónoklat elméleti irodalma sem helytelenítette, sőt gyakran ajánlotta is.

Halotti prédikáció templomi szentbeszédből is készülhetett. Sőt, annak a munkának, amelynek szoros szövegszerű követése kész prédikációhoz vezethette el a prédikátort, nem kellett szükségképpen magának is prédikációnak lennie: forrásul bármely más egyházi műfajban írott mű alkalmas lehetett (scripta didactica, polemica, catechetica, casuistica stb.).

Mások műveinek követése és felhasználása nem az imitatio, hanem a variatio eljárása szerint történt. A variatio a 17. század retorikai rendszereiben elsősorban mint iskolai gyakorlati mód ismeretes. Emellett azonban a prédikálás kérdéseit tárgyaló módszertani segédkönyvek a variatio eljárását lényegében a szentbeszéd kommunikációs alaphelyzeteként tekintették és munkálták ki, így e vonatkozásban az a kompiláció tevékenységét leíró terminusként is felfogható.

A vizsgált szöveganyagban feltárt szövegszerű kompilációs kapcsolatok felsorolását a dolgozat 5.4.2. fejezete tartalmazza.

5.4.3. Az applikációval kapcsolatos ismeretek között több olyan lehetőséget leírnak a homiletikák, amelyek a retorikák genus demonstrativumot illető ajánlásai közt is szerepelnek, így követésükkel létrejön a két műfaj összekapcsolásának lehetősége.

A bibliai párhuzamokra való hivatkozás, sőt egyes személyek számára egy-egy bibliai szerep metaforikus, szimbolikus kiosztása a halotti prédikációk gyakori eljárása. A bibliai mitizáció mellett az ókori mitológián vagy antik történeti analógiákon alapuló történeti szerepjátszás sem ritka. Sokszor nem dönthető el, a laudációt megrendelő vagy az azt teljesítő személy invenciójáról van-e szó ezekben az esetekben.

A halottnak mint a hitet kommentáló példának bemutatásával olyan retorikai helyzet teremtődik, mintha a prédikáció homiletikai szabályok szerint megszerkesztett tanító része is magának a halottnak a tanítása lenne. A homiletika nézőpontja szerint tehát a laudáció is a tanítás segítségére siet, a retorika nézőpontja szerint a tanítás is a laudációt mélyíti el. A halotti szónoklat készítésének két diskurzusrend kétféle módszereivel is neki lehet vágni, az eredmény azonos lesz: tanítás és laudáció egyensúlyba kerül. E laudációs eljárásnak és a hagiográfiai irodalom hagyományainak igen szorosak a kapcsolatai.

5.5. Halotti beszédekben sem lehetett szó minden esetben laudációról, a vituperáció bizonyos elemeinek is meg kellett olykor jelenniük. A nyilvánvaló vétségek fölötti szemet hunyás megfelelt ugyan a búcsúztatott személy családjának, felháborította volna viszont a gyülekezet többi, a kívánalmaknak megfelelő életet élő tagját, lazította volna erkölcseiket és a prédikátor hitelét ásta volna alá.

Az 5.5. fejezet egy olyan eset részletes elemzését végzi el, amelyről hiteles dokumentumból, a temetési beszéd kinyomtatott szövegéből állítható, hogy a halottról valóban bírálatot mondtak a koporsó felett. Az esetet különlegessé teszi, hogy a halott ellenfele állt a prédikátori emelvényen. A helyzet különleges forrásadottsága, hogy a bírálat magának a halottnak korábbi véleményével is szembesíthető, illetve ugyancsak a halott korábbi írásából az ellene fordított érvek keletkezésének, formálódásának története is követhető.

Visszapillantó tükör: Tanulmányok Lukácsy Sándor 75. születésnapjára


Visszapillantó tükör: Tanulmányok Lukácsy Sándor 75. születésnapjára, szerk. Kerényi Ferenc, Kecskeméti Gábor, Bp., Universitas Könyvkiadó, 2000, 329 l.

Lukácsy Sándor 1998. április 11-én volt 75 éves. Ebből az alkalomból az MTA Irodalomtudományi Intézetében, ahol 1962-től nyugdíjba vonulásáig dolgozott, munkatársai, barátai, szakmai jó ismerősei köszöntötték őt szóval – és tettel is: neki ajánlott tanulmányaik kéziratának átnyújtásával. A kötet szerzőköre és szerkezete Szörényi László javaslatai alapján épült, hogy méltóképpen reprezentálja az ünnepelt sokirányú, századokon és nyelvi-kulturális határokon átnyúló érdeklődését.

A kötet elektronikus változatban is elérhető (szöveges PDF).

Tanulmányok a magyarországi historia litteraria történetéről


Tarnai Andor, Tanulmányok a magyarországi historia litteraria történetéről, szerk. Kecskeméti Gábor, Bp., Universitas Könyvkiadó, 2004 (Historia Litteraria, 16), 155 l.

Tarnai Andor (1925–1994) akadémikus a 20. század második felének meghatározó jelentőségű irodalomtörténésze volt. Az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaként megalapozott forrásismeretének birtokában tárgyalta később – mint az MTA Irodalomtudományi Intézetének kutatója, majd az ELTE tanszékvezetője – a régi magyar irodalom nyolc évszázadot átfogó történetének számos korszakát és folyamatát. Pályája elején a 18. század végi, 19. század eleji magyar értelmiség törekvéseit tanulmányozta, később megírta a magyarországi középkori irodalom első kritikatörténeti szempontú szintézisét, élete végén pedig a 16–17. századi humanista és reformátor írók műveinek irodalom- és eszmetörténeti elemzése foglalkoztatta.

A magyarországi irodalomtörténet-írás, a historia litteraria története pályája egészén át érdekelte Tarnai Andort. A halálának tizedik évfordulójára megjelent kötet az ezt a tárgykört megvilágító tanulmányaiból válogat, a 17. századi előzményektől a 19. század kezdetéig, a Burius-testvérektől egészen Pápay Sámuelig tartó kronológiai sorba rendezve a korábban szétszórva megjelent írásokat, a téma kutatásának és az egyetemi oktatásnak megkerülhetetlen alapműveit.

Régi az újban


Régi az újban, szerk. Bene Sándor, Kecskeméti Gábor, Helikon, 51(2005), 3. szám, 237–402.

Nem gyakori eset, hogy egy irodalomelméleti folyóirat a régi irodalom kutatóit kérje fel tematikus szám összeállítására. A döntést a téma indokolta, a téma kiválasztását pedig annak aktualitása. A legutóbbi évek magyarországi eszmecseréi igazolták a nemzetközi és a magyar irodalomtörténet-írás klasszikusainál is magától értetődő tapasztalatot, hogy az elmélet történeti (ön)reflexiója és az irodalomtörténet elméleti megalapozása csak egyszerre végezhető, csak különböző területek és korszakok kutatói közötti folyamatos dialógus közegében lehet sikeres és termékeny. A folyóiratszám ezt a párbeszédet igyekszik továbbvinni, régi és új irodalomelmélet között.

A kötet nem egy iskolát vagy irányzatot mutat be, hanem egy módszertani megfontolás érvényesülésére hoz példákat és tesz újabb javaslatokat. Kecskeméti Gábor a nemzetközi reneszánszkutatás egy már bejáratott paradigmáján, a Lorenzo Valla és a kései Wittgenstein közötti párhuzamon mutatja be, miként termékenyíti meg az eszmetörténet és az irodalomtörténet kutatását a modern nyelvfilozófiai szempontok bevonása. Bene Sándor egy új párhuzam lehetőségét veti fel a Derridával vitatkozó Searle és a 16. századi, cselekvéselvű poétika teoretikusa, Francesco Patrizi szinoptikus olvasatával. (Searle utolsó nagy vitacikke teljes terjedelmében itt jelent meg először magyarul.)

A szakrecenziók az imitációelmélet (Kiss Farkas Gábor) és a modern eszmetörténet vagy „intellectual history” (Szentpéteri Márton, Zászkaliczky Márton) kutatásának tükrében vizsgálják a régi és új elméletek párhuzamos alkalmazásának példáit, Dante nyelvfilozófiájának korabeli és modern olvasatait (Nagy József), illetve kitekintést adnak a beszédaktus-elmélet és irodalomelmélet viszonyának állásáról (Túry György, Radvánszky Anikó).

„A böcsületre kihaladott ékes és mesterséges szóllás, írás”: A magyarországi retorikai hagyomány a 16–17. század fordulóján


Kecskeméti Gábor, „A böcsületre kihaladott ékes és mesterséges szóllás, írás”: A magyarországi retorikai hagyomány a 16–17. század fordulóján, Bp., Universitas Kiadó, 2007 (Irodalomtudomány és Kritika: Tanulmányok), 622 l.

A 16–17. század fordulójának történeti kommunikációelméleti szempontokkal is számoló retorikatörténeti korszak-monográfiája a kezdetektől egészen az 1711. évig a teljesség igényével tárgyalja a nyomtatott magyarországi és erdélyi retorika- és homiletikaelméleti kézikönyveket, majd az 1580–1630 közötti időszakból további forráscsoportokat is megvizsgál: bemutatja a retorikatanításnak a hazai iskolákban szokásos gyakorlati módszereit, a kor retorikaelméleti vitáit. Az egyetemi peregrináció retorikatörténeti szempontból jelentős kérdéseit tizenegy németországi egyetem retorikai kultúrájának és e központok magyarországi kapcsolatrendszerének vizsgálata világítja meg. A középiskolai és egyetemi stúdiumok keretében elsajátított retorikai felfogás ad alapot a tömeges számszerűségű irodalmi gyakorlat egyes, tipizálható, osztályozható sajátosságaival való szembesítésre, valamint a retorikai fogalomkészlet egyedi alkalmazásainak, főként Rimay János sajátos irodalomszemléletének elemzésére. A retorika a korai irodalomtörténeti gondolkodás formálódását, szemléleti alapvetését is lényeges jegyekkel befolyásolta.

Kecskeméti Gábor munkája alapvető fontosságú könyv a régi magyarországi irodalmi gondolkodás történetének tárgyában, egyben általánosabb szemléleti és módszertani tanulságokkal szolgáló mű, amely a nemzetközi mezőnyben is újnak számító megközelítésmódot alkalmaz az irodalomtörténet bármely szakaszában meghatározó jelentőségű elméletek tanulmányozása során.

A mű tartalmáról bővebb összefoglalást kínál a monográfia alapjául szolgált akadémiai doktori értekezés tézisfüzete.

Bibliotheca et Universitas: Tanulmányok a hatvanéves Heltai János tiszteletére


Bibliotheca et Universitas: Tanulmányok a hatvanéves Heltai János tiszteletére, szerk. Kecskeméti Gábor, Tasi Réka, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, 2011, 449 l.

Heltai János, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, a Régi magyarországi nyomtatványok című retrospektív nemzeti bibliográfia szerkesztője, a Miskolci Egyetem régi magyar irodalomtörténetet oktató professzora (korábban tanszékvezetője) 2010. november 14-én ünnepelte hatvanadik születésnapját. Munkatársai, tanítványai, barátai ebből az alkalomból állították össze az őt köszöntő tanulmánykötetet.

A kötet elektronikus változatban is elérhető (szöveges PDF).

Filológia és textológia a régi magyar irodalomban: Tudományos konferencia, Miskolc, 2011. május 25–28.


Filológia és textológia a régi magyar irodalomban: Tudományos konferencia, Miskolc, 2011. május 25–28., szerk. Kecskeméti Gábor, Tasi Réka, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, 2012, 522 l.

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Irodalomtudományi Intézetének (ITI) Reneszánsz Osztálya (Budapest), a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete, a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája, az MTA Miskolci Területi Bizottságának Nyelv- és Irodalomtudományi Szakbizottsága és az MTA I. Osztályának Textológiai Munkabizottsága (Budapest) – együttműködésben az Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest), a Szegedi Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Károli Gáspár Református Egyetem (Budapest) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Piliscsaba) bölcsészettudományi karainak régi magyar irodalomtörténeti műhelyeivel (intézeteivel, tanszékeivel, doktori programjaival) – tudományos konferenciát rendezett Miskolc városában 2011. május 25–28. között, Filológia és textológia a régi magyar irodalomban címmel. A jelen kötet a konferencián elhangzott előadások tanulmánnyá továbbfejlesztett változatait tartalmazza.

Konferenciánk az MTA ITI Reneszánsz Osztálya körül kialakult informális kutatói közösség, a Reneszánsz- és Barokk Kutatócsoport (a Rebakucs) tavaszi konferenciáinak 1970 óta tartó történetében úgyszólván szokásos állomásnak nevezhető:[1] ezekkel az ülésszakokkal szemben ugyanis természetes kívánalom volt mindig, hogy mind rangos, mind fiatal előadóktól nagy horderejű előadások sora hangozzék el, amelyek együttesen képesek évről évre újrarendezni a régi magyar irodalom kutatásának egyes területeit. A fennállásának húszéves évfordulóját a 2012/2013-as tanévben ünneplő miskolci bölcsészkar – az 1995. évi Retorikák, poétikák, drámaelméletek konferencia után[2] – második alkalommal volt a házigazdája a sorozatnak. Az 58 előadó 52 előadását felvonultató 2011. évi konferencia 142 regisztrált résztvevőt vonzott Miskolcra, nem szólva az alkalmi látogatókról, a miskolci diákseregről és kedves oktató kollégáinkról, akik bizony regisztráció nélkül özönlötték el ülésről ülésre az MTA Miskolci Területi Bizottságának Erzsébet téri előadótermét. Rendezvényünk felmutatta a Rebakucs-konferenciák hagyományos erényeit: tárgyunkat multidiszciplináris keretben, a társtudományok képviselőinek közreműködésével vizsgáltuk meg (a tágan értett – eszmetörténetet is felölelő – irodalomtörténet szakemberei mellett szót kaptak könyv-, zene- és nyelvtörténészek, folkloristák, egyik jogtörténész előadónk személyében pedig egy miskolci társadalomtudományi társkar is képviseltette magát), az előadók között a legígéretesebb fiatalok is felvonultak csaknem valamennyi társegyetem képviseletében (közülük ketten miskolci doktoranduszhallgatók illetve doktorjelöltek), a munkában külföldi társintézményekből (Kolozsvár, Nyitra, Újvidék) érkező kollégáink is részt vettek. Őszintén reméljük – és a konferencia résztvevőivel beszélgetve csakugyan ez a benyomásunk –, hogy vendégeink egy szigorú fegyelemmel felépített, elmélyült szakmai diskurzusnak szentelt, jelentős tudományos hozamú, ugyanakkor oldott, jó hangulatú esemény emlékét vitték magukkal Miskolcról, és kellemes érzésekkel gondolnak vissza a forró május végi napokra.

Ugyanakkor meg kell neveznünk néhány olyan körülményt, amelyek bizonyos mértékig kiemelik ezt a sikeres konferenciát még a nagy múltú Rebakucs-összejövetelek hosszú sorából is. Ilyen már az a kísérőrendezvény is, amelyre a konferencia megnyitása előtti órákban, szűkebb körben kerítettünk sort: az MTA ITI által megírni tervezett irodalomtörténeti kézikönyv első, a 18. század végéig tartó kötetének koncepcióját – Bene Sándor és Kecskeméti Gábor közös munkáját – kerekasztal-beszélgetésen vitatták meg Miskolcon a régi magyar irodalomtörténet és a 18. század kutatásának hazai műhelyeit vezető szakemberek. Ennek a tanulságos szakmai vitának az eredményeit majd a következő években, az irodalomtörténeti szintézist elkészíteni igyekvő kollektív munka során lehet kamatoztatni, illetve az álláspontokat e további munka tapasztalatai felől visszatekintve megítélni.

Ugyanilyen fontos kiemelni azt is, hogy a konferencia előkészítésébe – a Rebakucs-programok történetében első alkalommal – ezúttal az MTA Textológiai Munkabizottsága is bekapcsolódott. E bizottság küldetése gondoskodni a magyar irodalom klasszikus műveinek és a folklór szövegeknek hiteles, tudományos, kritikai szövegkiadásairól.[3] A bizottság a szövegkiadások minőségbiztosítási feladatait kettős tevékenységi körben látja el: egyrészt meghatározza a szövegek tudományos kiadásának alapelveit, vagyis a kritikai kiadásra, a forráskiadásra, a genetikus kiadásra, az elektronikus kiadásra és az igényes népszerű kiadásra vonatkozó szabályzatot, továbbá minden kiadványtípus számára módszertani ajánlásokat fogalmaz meg; másrészt pedig koordinálja a tudományos kiadásokat készítő szakmai műhelyeket és könyvkiadókat, akkreditálja a tudományos szövegkiadások sorozatait, felügyeli megjelentetésük folyamatát és védjegyével garantálja az elkészült kiadások minőségét. A bizottság szokásos munkamódszere a bizottsági ülések keretében történő, az egyes textológiai műhelyeket periodikusan sorra vevő, az adott műhely munkatársi köréből delegált és meghívott közreműködőkkel zajló konzultáció. E módszer előnye, hogy az előzetes munkaanyagok és az adott szövegkiadói vállalkozást illető egyéb tapasztalatok birtokában elmélyült, az álláspontokat jól megjelenítő szakmai beszélgetést lehet folytatni, hátránya viszont, hogy az egyes műhelyek munkája kapcsán megvitatott elvi és gyakorlati eredmények és/vagy problémák tanulságai nem válnak széles körben ismertté, vagyis nem hasznosulhatnak általános érvényű belátásokként, tapasztalatokként valamennyi, rokon problémákkal küzdő textológiai műhely számára. A Textológiai Munkabizottság ezért egy olyan konferenciasorozatot kezdeményezett, amelyen a jelenleg folyó, tudományos igényű szövegkiadói munkálatok legszélesebb közreműködői körének is módja nyílik a részvételre, a tapasztalatok kölcsönös megosztására. E konferenciaszervezői szerep a Textológiai Munkabizottság életében is jelentős állomás: legutóbb 1978 októberében zajlott hasonlóan nagy igényű konferencia a bizottság kezdeményezésére, akkor Mátrafüreden, jelentős részben a materiális szöveghordozók tanulmányozásának szentelt tematikával, amelynek tanulmányai 1982-ben jelentek meg idegen nyelvű tanulmánykötetben, francia–magyar együttműködésben.[4] A 2011. évi miskolci konferencia az új konferenciasorozat első állomása volt, amelyen
– több más hangsúlyos diszciplináris súlypont mellett – a régi magyar irodalom szövegeit illető textológiai tapasztalatok megvitatására is sor kerülhetett. (Korábban egyetlen régimagyaros konferencia sem választotta reflexiója kizárólagos tárgyául a mindannyiunk tevékenységét alapvetően meghatározó filológia és textológia elméleti és gyakorlati kérdéseit.) Azóta egyébként lezajlott már a második ilyen összejövetel is, ugyancsak Miskolcon, 2012. április 23–25. között, Filológiai és textológiai kérdések a 20. századi klasszikusok szövegkiadásaiban címmel, a Babits Mihály, József Attila, Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc életművének kiadásai köré csoportosuló textológiai kérdésekre koncentrálva.[5]

A tapasztalatok fényében szükséges lehet megmagyarázni azt is, hogyan és miért ragadhatta magához Miskolc e textológiai kérdések megvitatásának kezdeményező szerepét. Arról van szó, hogy a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája nem csupán házigazdaként vett részt e rendezvények előkészítésében, hanem az itt folyó kutatói és oktatói munka természete, jellege magától értetődő episztemikus-diszciplináris keretként kínálkozik a filológiai és textológiai kérdések középpontba állításához. A szövegtudományi érdeklődés Miskolcon valójában már a doktori programok megindulása előtt koncepciót öltött, lényegében egyidős a miskolci bölcsészképzéssel, és a graduális hallgatók körében is érvényesült.[6] Szövegtudományi doktori program – 1996 óta – Magyarországon egyedül e képzőhelyen működik,[7] oktatói kivételesen felkészült szakmai együttest képeznek ezen a területen. A 2007/2008-as tanévben pedig úgy vittük véghez a doktori iskola egészének diszciplináris újrapozícionálását, hogy azóta az iskolába integrált doktori programok együttesen is erős szövegtudományi diszciplináris pozíciót, szinergiát testesítenek meg.[8]

Külön szerencse, hogy maga a Miskolci Egyetem tágas kampusza, azonfelül az Avas, Tapolca és a Bükk keleti nyúlványai természeti szépségekben és történelmi emlékekben gazdag környezetet biztosítanak munkálkodásunk helyszínéül, ahol vendégeink is mindig nagy kedvvel találják meg a peripatetikus beszélgetések vonzó környezetét (a diósgyőri várat például a konferencia résztvevői is felkeresték egy esti látogatás alkalmával), az azonban a fentiek ismeretében semmiképpen sem puszta akcidencia, hogy épp ebben a városban élénkültek meg az elmúlt években a filológiai-textológiai diszkussziók.

Konferenciánkat a fenti körülmények együttes figyelembevételével terveztük meg, és tudományos orientációját egy olyan körlevélben vázoltuk fel 2010 szeptemberében, amelyből érdemes felidézni a megfontolás tárgyául javasolt témaköröket, hiszen ezek összegezhetik a leginkább érvényes módon a jelen kötet tematikai kereteit is:

„A konferencia terveink szerint két alapvető témakört ölel fel.

1. Megvizsgálja a régi magyar irodalom szerzőinek filológiai, textológiai ismereteit, nézeteit, az e nézetekről megfogalmazott reflexióikat és szövegkiadói gyakorlatukat egyaránt. A reneszánsz- és koraújkori humanizmus kialakította a szövegek tanulmányozásának máig használatos filológiai módszereit (szövegösszevetés-kollacionálás, variáns-nyilvántartás, datálás, a leszármazási kapcsolatok sztemmán ábrázolása, emendálás, az alapszöveg kiválasztása, a főszöveg és a kritikai jegyzetapparátus kialakítása, szövegmagyarázat stb.). E módszerek egyre professzionálisabb alkalmazásával jelentek meg a klasszikus antik szerzők műveinek előbb editio princepsei, majd tudatos szövegkiadói elgondolásokat követő újabb változatai, jegyzetei, kommentárjai, fordításai. A szöveg teste és jelentése iránt tanúsított elmélyült figyelem humanista hagyománya kiterjedt a humanista elődök intencióinak mérlegelésére, az újabb kori vagy kortárs írók, költők műveinek értelmezésére is. A szakrális szövegek adekvát interpretációjának eleinte jelentősen eltérő módszertani hagyománya fokozatosan alkalmazni kezdte a világi szövegek tanulmányozására és a nekik való jelentéstulajdonításra kidolgozott eljárásokat, így a bibliai hermeneutika és exegézis is telítődött a humanista szövegmagyarázat szemléleti sarokpontjaival.

E tág és szép témakörben olyan előadásokat várunk, amelyek bemutatják

– a klasszikus antikvitás vagy a megelőző humanista nemzedékek szövegeit megőrző, összegyűjtő, elrendező, publikáló tudósokat, köztük a régi magyarországi filológiának az európai professzionális élvonalba tartozó művelőit (Dudith, Gyalui Torda, Zsámboky, Georgius Sylvanus, a Janus Pannonius-életmű szövegkiadói stb.);

– a studia humanitatis mindennapi iskolai gyakorlatában használt, külföldről adaptált vagy hazai szerző által készített grammatikai, retorikai, poétikai és más tárgyú tankönyvek szövegét, a bennük található auktorszemelvények kiválasztásának szempontjait, kánonalakító jelentőségét, szövegállapotát, a szövegértelmező eljárások elemi szintjének kialakítását és begyakoroltatását célzó gyakorlati eljárásokat, azok reflektált vagy implikált elveit;

– a régi magyarországi kommentárirodalmat, annak műfajait, olyan iskolai disputá­ciókat, hitvitázó műveket és traktátusokat is beleértve, ahol a szövegértelmezésen fordul meg az érvelés, vagy egymás szövegeinek idézése döntő eleme a vitának;

– a professzionalista humanisták és az átlagos erudíciójú hazai egyházi és világi értelmiség elméleti ismereteit és gyakorlati orientációját kialakító, megalapozó nemzetközi trendeket, központokat, filológiai iskolákat, az európai hírű humanista filológusokkal való kapcsolatokat;

– a hazai fordításirodalom képviselőinek az alapszöveg megválasztásában megmutatkozó figyelmét vagy öntudatlanságát, közvetlen forrásaik tisztázható vagy kideríthetetlen voltát, a fordítás során követett eljárásaikat (szöveghűség vagy adaptáció, terminológiai fegyelem vagy következetlenség, mintakövetés vagy önálló betétek);

– a hazai biblia- és zsoltárkiadások textológiai kérdéseit (nemzetközi mintáik, alapszövegük, apparátusuk, a bibliakiadásokat kísérő hermeneutikai művek, a kiadásokat meghatározó társadalmi közeg és egyéni intenció);

– a régi magyar irodalom hermeneutikai, szemiotikai, szemantikai hátterét és a legitimnek számító retorikai értelmező eljárásokat (mind az invenció, mind a diszpozíció, mind az elokúció területén);

– az ismert szövegek sajtó alá rendezésekor és az új művek első megjelentetésekor érvényesülő, részint szerzői, részint szerkesztői, részint nyomdászi-kereskedői szempontokat, kompozíciós elveket (Szenci Molnár, Rimay, Szenci Kertész, Zrínyi stb.);

– mindazokat a meta- és paratextuális jelzéseket, amelyek a liminária szokásos műfajaiban (ajánlás, előszó, üdvözlőversek, mutatók, sajtóhibajegyzék stb.) értelmező kereteket jelölnek ki az olvasó számára;

– a könyv nyomdai előkészítése során a szöveggondozásra kialakított korabeli technológiát (szedési-tördelési utasítás, korrektúra), az egyes nyomdák kiadói gyakorlatát, a nyomtatott könyv medialitásában értelmezésre felkínált nem-textuális jelentéshordozókat.

2. A konferencia megvizsgálja továbbá a mi saját, a régi magyar irodalom szövegeit érintő filológiai-textológiai tevékenységünket is. E témakörben olyan előadásokra számítunk, amelyek mérlegelik

– az elmúlt évtizedek régimagyaros szövegkiadásainak reflektált vagy öntudatlan tudományelméleti pozícióit, tudománytörténeti helyét, filológiai elveik korszerűségét, következetességét;

– a teljes és a befejezetlen kritikaikiadás-, forráskiadás-sorozatokat, tervezett, szerkesztés alatt lévő vagy megjelenés előtt álló köteteik jellegzetességeit, elveit, a sorozathoz képest következetesen vagy módosult elgondolások szerint kialakított módszereit, a legsürgősebbnek tűnő, elvégzendő feladatokat és azok végrehajtásának optimális módját;

– a betűhű és a modernizált helyesírású, hanghű átírás közötti állásfoglalást meghatározó célképzeteket;

– a digitális-elektronikus szövegkiadás módszereit, professzionális és dilettáns tervezésüket és kivitelezésüket, az elkészült szövegkiadások és adatbázisok erényeit és fogyatékosságait, továbbfejlesztésük útjait, valamint azokat a lépéseket, amelyekkel biztosítható a papíralapon létrehozott szövegkiadások és adatbázisok hatékony elektronikus konverziója;

– a személyes kutatói munkaszakasz elektronikus alapokra helyeződésének állapotát, a szövegek digitális kezelésének optimalizálásához szükséges megfontolásokat;

– azokat a közép- és hosszú távú következményekkel járó stratégiai döntéseket, amelyek e téren tudományszakunk sajátosságaiból következnek.”

Hogy mit és mennyiben sikerült ezekből a célkitűzésekből konferenciánknak valóra váltania, az a jelen tanulmánykötet egészéből kell hogy kitűnjék.

A konferencián elhangzott mind az 52 előadásról teljes videófelvételünk van, és a tanácskozás honlapján fotósorozatban is megjelenítettük a konferencia minden huszadik másodpercét. A fotókat személyenként csoportosítottuk, innét tudható, hogy előadóként, szekcióelnökként, hozzászólóként összesen 67 kollégánk kért és kapott szót négynapos rendezvényünkön.[9] Az előadások közül 43 szerző 37 tanulmányát sikerült közlésre megszereznünk kötetünk számára. Nem hallgathatjuk el afeletti örömünket, hogy – a Reba­kucs-konferenciák történetében nem egészen szokásos módon – a konferencia tanulmánykötetét rövid idő alatt, a megrendezést követő év tavaszára sikerült megjelentetnünk, épp azon időtávon belül, amikor a rendezvényszervezői stafétabotot továbbadjuk a konferenciasorozat következő, 2012. évi házigazdáinak, debreceni kollégáinknak és barátainknak.

A jelen tanulmánykötet megjelentetése a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

[1] A konferenciasorozat történetéről lásd Sántha Teréz gondos összeállítását: A reneszánsz ülésszakok 40 éve, http://www.iti.mta.hu/Rebakucs_konf.html (2012.05.11).

[2] Az 1995. évi konferencia programja, az előadásainak megjelenéséről szóló bibliográfia és a résztvevők fotógalériája: http://magyarszak.uni-miskolc.hu/hirek/konf1995.html (2012.05.11).

[3] Lásd a Textológiai Munkabizottság honlapját: http://textologia.iti.mta.hu (2012.05.11).

[4] Avant-texte, texte, après-texte [Colloque International de Textologie à Mátrafüred (Hongrie), 13–16 octobre 1978], volume publié par Louis Hay, Péter Nagy, Bp.–Paris, Akadémiai Kiadó–Éditions du CNRS, 1982.

[5] Részletek ez utóbbi konferenciáról: http://magyarszak.uni-miskolc.hu/hirek/20-szazadi-klasszikusok.html (2012.05.11).

[6] Erről tájékoztat: Kovács Sándor Iván, Kísérlet a Miskolci Egyetem Alkalmazott Irodalomtudományi és Történettudományi Tanszékcsoportjának (Textológiai Műhelyének) létrehozására, Irodalomismeret, 5(1994)/2–3, 11–18.

[7] Erről lásd: Bessenyei József, A Miskolci Egyetemen akkreditált szövegtudományi PhD (doktori) program rövid ismertetése = Hatalom és kultúra: Az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Jyväskylä, 2001. augusztus 6–10.) előadásai, szerk. Jankovics József, Nyerges Judit, Bp., Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 2004, II, 673–677.

[8] Részletekért és további információkért érdemes felkeresni a doktori iskola honlapját: http://www.uni-miskolc.hu/~bolphd (2012.05.11).

[9] A konferencia információs oldala továbbra is elérhető marad a miskolci Magyar Nyelv- és Irodalomtu­dományi Intézet honlapjának részeként: http://magyarszak.uni-miskolc.hu/hirek/filologia-es-textologia.html (2012.05.11).

A kötet elektronikus változatban is elérhető (szöveges PDF).