Kecskeméti Gábor
Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században
Kecskeméti Gábor,
Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században, Bp., Universitas Könyvkiadó, 1998 (Historia Litteraria, 5), 325 l.
Rezümé
1.1. A halotti beszéd műfajának irodalmi és művelődéstörténeti jelentőségére Németországban figyelt fel először a kutatás a hatvanas évek elején. Feltárásával és elemzésével mind ez ideig főként a történeti tudományok foglalkoztak. A felgyűjthető adatok tömeges volta miatt a forráscsoport orvostörténeti, történeti demográfiai, -statisztikai, -szociológiai vizsgálatok tárgya volt. Foglalkoztak a halotti beszédekben található életmód-, mentalitás-, nevelés-, olvasmány-, zene-, vallásszociológia- és teológiatörténeti vonatkozásokkal. Az érdeklődési körök sokféleségével jellemezhető német szakirodalom épp a sajátosan irodalmi megközelítés tekintetében hozta eddig a legvisszafogottabb eredményeket.
A hazai halotti beszédek szervezett kutatása, Péter Katalin – a németországi kutatásoktól függetlenül megfogalmazott – ötletadó felvetése nyomán, 1981-ben kezdődött meg az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén.
A jelen tanulmány nem vállalhatja az e kutatási program keretében Magyarországon is feltárni kezdett problémakörök összességének mégoly vázlatos ismertetését sem. Valószínű, hogy a németországi forrásadottságoknak megfelelő célokat a közös kutatásnak is módosítania kellett volna, ha a megvalósítás közelébe érkezik. A németországi és a magyarországi források számának három nagyságrendnyi különbsége kizárja azt, hogy az ott az adatok bősége miatt a statisztikai rendszerességig vihető kutatási módszerek Magyarországon is hasonlóan megalapozott szintézist eredményezhessenek például a történeti demográfia és szociológia kérdéseiben.
1.2. Magam azonban az irodalomtudomány szempontjából fontosabbnak is tartom, hogy e forráscsoport irodalmi létformája alapvető rendszerének – az európai kutatásból is nagyrészt hiányzó – leírása végre elvégezhető legyen. A kutatások jelen részösszegzésében ezért a történeti, társadalomtörténeti és irodalomszociológiai nézőpontok jelentős részét figyelmen kívül hagytam, erre vonatkozó adatgyűjtéseimet és következtetéseimet a dolgozat nem tartalmazza. Kutatásaimat a temetési szónoklatnak mint működő retorikai rendszernek a feltárása és megértése irányában mélyítettem el. Ebből az irányból közelítve, egy bizonyos pontig a vizsgált szónoklatok temetésiszónoklat-mivolta is irreleváns az eredmények szempontjából: inkább példaanyagként foghatók fel, amelyekben a régi magyar irodalom egyéb egyházi és világi szónoklataival közös eljárások, egy megegyező retorikai-homiletikai rendszer működésének módozatai szemlélhetők. Egy bizonyos ponton azonban az a tény, hogy temetési szónoklatokról van szó, meghatározó jelentőségűvé válik. Épp a 17. századi irodalom retorikai-homiletikai rendszerének kibontása közben válik világossá, hogy e beszédhelyzet fontos ismeretelméleti-kommunikációelméleti következményekkel jár, olyan különbségekkel, amelyek egyéb szónoklatokétól határozottan el is különítik e beszédek diskurzusrendjét.
1.3. Az utóbbi években már szakmai konszenzusként hivatkozhatunk arra, hogy a régi irodalom alkotásait adekvát elméleti keretben kell szemlélnünk, vagyis az irodalom története mögé felhúznunk az irodalmi elvek, az irodalmi gondolkodás történetét. Az irodalmi elveket a grammatikában, retorikában, poétikában és logikában együttesen lelhetjük fel, ezért megindult és fontos eredményeket hozott ezek 16–18. századi történetének tanulmányozása. Az európai kutatásban az egyes irodalmak történetében különböző kezdő időpontok, de általában az 1960-as évek óta beszélhetünk e kutatási irány tendenciaként való megjelenéséről, rendszerszerű megerősödése azonban újabb keletű, s a szintézis első eredményei már a nyolcvanas-kilencvenes évekre esnek.
A retorikatörténeti kutatás vonulatába tartozó munkálatok Magyarországon Bán Imre felvetése és kezdeményező monográfiája (1971) óta folynak. Retorikaelméleti irodalmunk múltjának feltárása érdekében azóta Bartók István és Tarnai Andor végezte a legtöbbet. Bartók egyes retorika- és homiletikaszerzők műveinek ismertetése után a 17. századi retorikai és logikai irodalom egészének rendszerező áttekintését is elvégezte, Tarnai pedig néhány műfaj és alkotási mód retorikai előírásainak hosszmetszetét készítette el (consultatio, parodia, a latin nyelvű alkalmi költészet).
1.4. A legutóbbi időszak európai retorikatörténeti kutatásaiban olyan jelek mutatkoznak, hogy a retorikai, logikai, poétikai, grammatikai tankönyvek vizsgálata, tételeik regisztrálása és az irodalmi gyakorlattal való összevetése önmagában nem lesz elegendő a vizsgált korszak kommunikációs pozícióinak tisztázásához.
1.4.1. A praeceptum-műfajoknak is megvan a maguk autonóm története, amely nem szükségképpen a napi gyakorlati igényekkel összefüggésben alakul. Az egyes tanítások nem feltétlenül azért ismétlődnek, mert a reflexióval illetett valóság is ismét ugyanazt a szónoki gyakorlatot valósítja meg, hanem inkább az elméleti hagyományhoz való tartozás demonstrálásának szándékával.
1.4.2. A kézikönyvek tanításai kevéssé gyakorlatiasak. A retorikai, homiletikai munkák számos, a gyakorlati kommunikáció szempontjából elsődleges fontosságú kérdést nem érintenek. Nem szólnak pl. a világi szónoklat és a prédikáció viszonyáról, az egyházi szónoklat műfajelméleti helyéről. A homiletikai és a retorikai előírások két szélső pólusa között kirajzolódni látszik egy olyan senki földje, ahol sem a világi, sem az egyházi retorika nem jelöl meg támpontokat, ahol a leggyakorlatiasabb szónoki kézikönyvek tanításai sem könnyítik meg a tájékozódást, s ahol a barokk kori reprezentáció szónokainak mégis rendszeresen közlekedniük kell. Fontolóra kell vennünk, hogy az elméleti leírást sosem kapott retorikai jelenségek eredményes gyakorlati kezelését mindenekelőtt egy folyamatos irodalmi hagyomány biztosította.
1.4.3. Magukban a művekben számos elszórt megjegyzést lehet találni, amelyeket aprólékosan összegyűjtve olyasmit is megtudhatunk maguktól az aktív szerzőktől, amit az elméleti kézikönyvek sohasem rögzítettek. A szerzők ugyanis éber figyelemmel kísérték és regisztrálták a működésüket befolyásoló tényezőket.
Megjegyzéseik azonban számos más gondolatkörhöz is kapcsolódnak, nem csak olyanokhoz, amelyek az irodalomelmélet régi műfajainak területeire volnának besorolhatók. Az írók ismereteik, világnézetük teljes körének részeként adják elő kommunikációt illető nézeteiket. Saját működésük mikéntjéről tett észrevételeik nem tárhatók fel, ha az irodalomelméleti jellegű tudományok keretein belül maradunk, hanem komplex művelődés- és eszmetörténeti szemléletre van szükség, beleértve a világ megismerhetőségéről, a felismert tények közölhetőségéről, a közlés és az ismeret, a közlés és a valóság adekvát megfeleléséről, a közlés értelméről, céljáról tett megállapítások feltárását. Mindez az ismeretelmélet, a filozófia, a teológia a közlést bármilyen szempontból befolyásoló tételezéseinek és megállapításainak figyelembe vételét kívánja. A retorikatörténet helyét az eszmetörténet egészében kell megtalálni.
Ezt a nézőpontot érvényesítem dolgozatomban. Tanulmányom lényegében a 17. századi magyar nyelvű halotti beszédek retorikatörténeti vonatkozásait szélesebb, eszmetörténeti keretbe helyező megközelítési kísérlet.
1.5. Megállapításaim az 1711-ig megjelent magyar nyelvű halottibeszéd-nyomtatványok teljes forrásbázisára támaszkodnak, latin párhuzamokat általában akkor véve figyelembe, ha azok az elemzett szövegnek a közvetlen kontextusába tartoznak (azonos temetésen más szónoktól elmondott latin oráció, azonos szerző latin nyelvű egyéb művei). Valószínű, hogy a források körének kijelölésében érvényesített korlátozások bármelyikének feladása (az idegen nyelvű vagy az 1711 utáni halottibeszéd-nyomtatványok, ill. a kéziratos anyag rendszeres feltárása) csak az argumentációban felhasználható szövegpéldák számát szaporítaná fölösen nagyra, nem hozna paradigmatikus újdonságokat. Ugyanakkor olyan mennyiségi bővülést jelentene a vizsgálatba bevont anyag körében, hogy annak módszeres kutatását csak munkaközösségi formában látom lehetségesnek, egy esetleges újabb szervezett kutatás keretében. A forrásanyag így is igen kiterjedt: az RMK I. anyagának a nyomtatványok száma tekintetében mintegy egyhuszadát, a szöveganyag tekintetében még nagyobb részét teszi ki.
A munkát megalapozandó elvégeztem az 1711-ig nyomtatásban megjelent magyar nyelvű halotti beszédek bibliográfiai feltárását. Felhasználtam Sztripszky, Dézsi bibliográfiáit, a Magyar Könyvszemle Magyar könyvesház c. rovatát, az Országos Széchényi Könyvtár ún. „átlőtt” („betanított”) RMK I.-példányát és mutatókötetét, a könyvtár cédulakatalógusait, a készülő újabb RMNy-kötet kéziratába is betekinthettem. Az összegyűlt anyagot a tanulmány függelékében közölt táblázat tartalmazza, amely minden körültekintés ellenére hiányos lehet még, sőt bizonyára az.
A táblázat adataiból látható, hogy a vizsgálat körébe vont épp 100 első kiadású nyomtatvány közül 67, a bennük található 354 halotti beszéd közül 319 református felekezetű halottakhoz kapcsolódik. Evangélikus nyomtatvány csak 2 van a vizsgált anyagban, bennük összesen 4 beszéddel, az unitáriusokat pedig egyetlen nyomtatványban egyetlen beszéd képviseli. A maradék a katolikus anyag: 30 nyomtatványban 30 beszéd. (Ha a 17. században második kiadásban is megjelent halottibeszéd-nyomtatványokat és a bennük található prédikációkat is figyelembe vesszük, a számarányok még inkább a reformátusok irányába tolódnak el: 104 nyomtatványból 71, 504 beszédből 469 kötődik hozzájuk.) A jelenséget most csak regisztrálom; magyarázata és a mennyiségi arányok időszakonként változó dinamikájának megvilágítása egyike azoknak a feladatoknak, amelyek történelmi, társadalomtörténeti, irodalomszociológiai szempontok alkalmazását kívánják, s amelyekről e dolgozatban nem esik szó. A mennyiségi arányoknak azonban az a szükségszerű következményük, hogy a dolgozat csaknem egészében a 17. századi protestáns diskurzusrendről kell beszélnünk.
Közismert ugyan a barokk kori retorika interkonfesszionális jellege, ez azonban csak a retorikai elméletre vonatkoztatható jelentős fenntartás nélkül. Emiatt a szükséges helyeken támaszkodom is katolikus elméleti művek megállapításaira. A retorikai gyakorlatban azonban, és főként épp a temetési szertartáshoz kapcsolódó szónoklatokban, a vallási hovatartozáshoz köthető használati különbségek nagyon erőteljesek. Mivel a katolikus szöveganyag mennyisége rendszerszerű következtetések megalapozásához csekély, ezért általában csak kontrollként, párhuzamos vagy ellentétes példaként, kitekintésként szerepel e dolgozatban, s hasonló részletességű önálló tárgyalása úgy válhat majd lehetségessé, ha a vizsgálatra azt már alkalmassá tevő mennyiségű templomi prédikációval, mindenekelőtt de sanctis-szentbeszéddel szemléljük együtt.
2. A dolgozat kiindulópontja épp egy, a vallási hovatartozáshoz kötődő, szembeötlő különbség; a vizsgált anyag döntő hányadát kitevő református prédikációk túlnyomó többségében meglévő, a katolikus prédikációkban azonban úgyszólván ismeretlen alkotásmód, diskurzus-konvenció, amely mind invenciós, mind diszpozíciós, mind elokúciós sajátosságaiban megragadható. Gyakorlatilag megválaszolatlan kérdés, hogy melyek a 17. századi protestáns prózairodalom „nagy szürke átlagá”-nak, a szárazon teologizáló, racionális szakszövegeknek a barokk kori irodalomelmélet által meghatározottként leírható jegyei – feltéve, ha vannak ilyenek egyáltalán.
Csábító dolog volna e műveket mint a (főként katolikus) barokk korszakkal ugyan egyidejű, de előremutatóbb, korszerűbb kommunikációs rendszer szerint szerveződő irodalmat tárni fel. Hiszen jól ismert, hogy a 16–17. századi Európában sürgető kezdeményezések történtek mind tudományos igazságok racionális közlésére, mind az e közléseket irányító kommunikációs szabályok összeállítására (Ramus, Bacon, Descartes).
A protestáns prédikációirodalom értelemre ható szándékát, csak bizonyított állításokból építkező invencióját, tagolt, világos, az állításokkal koherens diszpozícióját, száraz, érzelemmentes, tudományos stílusát látva kézenfekvőnek tűnő gondolat, hogy ennek az új közlési rendszernek az alapelveit lássuk benne megtestesülve. A rámizmus, a baconizmus és a kartezianizmus egyaránt komoly hatással volt a magyar művelődésre. Nem lehetetlen hát, hogy ezen irányzatok hatása alatt formálódott didaktikussá a magyar protestáns prédikátorok gyakorlata. A 2. fejezet ennek az ötletnek a kontrollját végzi el.
A főként Bacon és Descartes működése által meghatározott, a közlést illető korszerű elveket W. S. Howell az „új retorika” törekvéseinek nevezte, és előbb négy, később hat pontban foglalta össze. Ezek számbavétele arra a kérdésre adhat választ, hogy tekinthetjük-e 17. századi protestáns prózánkat az elhitető barokk irodalmi elveknél korszerűbb közlési törekvések által irányított irodalmi típusnak. A válaszok megtalálása egyben ellenpróba is: annak felmérése, hogy témánk vizsgálata szempontjából mennyire bizonyulnak adekvátnak és pontosnak a feltett kérdések.
A vizsgálat során az első három szempont esetében az derült ki, hogy a hipotézisként feltételezett elmozdulás nem mutatható ki a tárgyalt irodalmi anyagban. Nem azért, mintha prédikációirodalmunk a három ellentétpárban megragadott két közlési mód közül a korszerűbbnek, tudományosan is érvényesnek tekintettet egyáltalán nem mutatná – éppen ellenkezőleg: mert a prédikáció lényegi műfaji törvényeiből következően fejlődésének korábbi szakaszában sem mutatható ki az ellentétpárokban archaikusabbnak, a tudományos igazság közlési szándékában igénytelenebbnek tekintett közlésmód. A vallási hermeneutika a világi műfajokétól független; a vele egyidejű világi rendszerekhez képest egészen más szemléletű megoldási elveket mutat. Howell e pontjai csak a világi közlések vizsgálatára tűnnek adekvátnak.
Az utolsó két szempont protestáns prédikációirodalmunk olyan tendenciáira világított rá, amelyek csakugyan párhuzamosnak mutatkoznak az „új retorika” céljaival. A hasonló elvek érvényesítése mögött azonban nincs közvetlen összefüggés. A magyar protestáns prédikáció történetében az új használati mód és elvárás nem Bacon vagy Descartes kezdeményezésére honosodott meg, hanem lényegében megszilárdult volt már, mire azok hatásának egyáltalán lehetősége volt a behatolásra. Lehet tehát szerepük az elemzett közlésmód érvényesülésében, de lényegében egy kész modell erősíti (és így hasonítja is) magához az igazolására és fenntartására alkalmas rendszerüket.
A 17. századi magyarországi protestáns prédikációknak a tudományos érvelésmódéra emlékeztető sajátosságait tehát nem magyarázhatják közvetlenül a Ramus, Bacon, Descartes és mások nevével fémjelzett filozófiai, ismeretelméleti megfontolások kommunikációs konzekvenciái. E megállapításból két lényegi megfontolás adódik.
2.1. A tárgyalt prédikációtípust működtető hatóerőt nem kereshetjük a barokk „diametrális ellentéteként” fellépő racionális, tudományos világmagyarázatokban, hanem a barokk kori kívánalmakat kielégítő kommunikációs rendszerek között. Valószínűleg olyan retorikai-homiletikai rendszert kell persze keresnünk, amely részben épp az „új retorika” tudományos-filozófiai alapvetéseiből formálódott ki, de azoknak következtetéseit átformálta saját céljainak megfelelően.
2.2. Hauser Arnold rég figyelmeztetett arra, hogy egy szövegnek a barokkhoz sorolása tekintetében „minden formális sajátsága másodrendű”, az ugyanazon stílust reprezentáló alkotások közös sajátságai „nem formai természetűek, hanem a kor világnézetéből, közérzetéből és filozófiájából fakadnak”. A barokk stilisztika nem azonos magával a barokkal; a barokk szöveget teljes retorikai rendszere, invenciója, diszpozíciója és elokúciója együttesen teszi barokká. A Hauser-féle szociológiai megközelítés következtében a stílusfogalmak formaiból erősebben tartalmi kategóriává minősültek át.
Ezek a tendenciák a legutóbbi években annyira felerősödtek, hogy a barokk korszak megértését célzó újabb megközelítések magukat már a barokk-kutatás harmadik szakaszaként, új paradigmájaként határozzák meg: a stílustörténeti és a szociológiai kutatást követő eszmetörténeti vizsgálatként. Azt vallják, hogy túl a stiláris-formai elemeken, de túl a szociológiai szempontokon is, az egyes korszakok meghatározásánál döntő a művekben kifejezésre jutó gondolkodás, az eszmék, a mentalitás. Vagyis az eszmetörténeti, ideológiai, filozófia- és teológiatörténeti (sőt egyháztörténeti) megfontolásoknak elsőrendű helyet kell biztosítanunk. A folyamat párhuzamosan zajlik azzal a tendenciával, amely az irodalmi elvek történetét is retorikatörténeti nézőpontúból komplex kommunikációelmélet-történeti nézőpontúvá kívánja szélesíteni.
Anélkül tehát, hogy artisztikusabb stilisztikai eszközöket kellene keresgélnünk szövegeinkben – pusztán azáltal, hogy kimutatjuk az érvelésmódjukat szabályozó elméletek fejlődésének olyan mozzanatait, filozófiai és teológiai összetevőit, amelyek a barokk kori irodalom fő céljai, a propaganda, meggyőzés, elhitetés elérésére alkalmas vagy alkalmasnak hitt irányba formálták a közlésmódot, a műfajt: kimutattuk elválaszthatatlanul a barokkhoz tartozásukat. A hazai és a hazai recepcióval bíró külföldi retorikai és homiletikai szerzők hatására a protestáns vallási műfajok homiletikai elmélete fokozatosan az egyszerű, keresetlen közlésmódot fogadta el mint a legszélesebb körű befogadásra számítható kommunikáció eszményét.
3. A protestáns prédikáció racionális-didaktikus jellegének kialakulásában meghatározó tényező a prédikáció-műfajt illető műnemelméleti és egyéb retorikai-homiletikai megfontolások történeti alakulása.
3.1. A középkori ars praedicandi-irodalomban fel sem merült, hogy a prédikációnak valamely ókori genushoz kellene tartoznia. A pogány kori elmélet e fogalmai bevezetésének sem a homilia, sem a sermo napi gyakorlata szempontjából nem látták hasznát.
A korábbi kutatás világosan látta a prédikáció további fejlődésének fő útját, adós maradt azonban részint a reformációt megelőző átmeneti időszak prédikációs gyakorlatának feltárásával, részint a prédikációelméleti gondolkodásban a 16. század elején bekövetkező, lényegi és maradandó hatású változásnak a számbavételével.
A 14. század végi Itáliában jelennek meg először olyan prédikációk, amelyek szakítanak a középkori prédikáció hagyományával, és a klasszikus retorika felélesztésének hatását mutatják. Az európai prédikáció történetében a homilia és a skolasztikus sermo után egy új, eddig figyelemre alig méltatott szakasz, az általában oratiónak nevezett, a világi szónoklattan hatása alatt írott prédikációk kora jön el.
A prédikációs gyakorlat számottevő átalakulását valamelyest a prédikációelmélet változása is nyomon követte, a prédikáció műfaját a genus demonstrativumba helyezve (Lorenzo Guglielmo Traversagni, Aurelio „Lippo” Brandolini).
A kibontakozó protestantizmus hatására Németországban az itáliaitól eltérő irányt vett a prédikációelmélet genusokkal kapcsolatos tanítása. Melanchthon elvetette a genus demonstrativum és a genus iudiciale templomi használatát, megteremtette viszont, főként erre a célra, a genus didascalicumot.
Melanchthon és Erasmus, noha kételkedtek abban, hogy a genus demonstrativum megfelelne a prédikációelmélet keretéül, a megoldást a klasszikus retorika terrénumán belül keresték, akárcsak az itáliai elméletírók. Ez az állásfoglalás paradigmatikus fordulópont az európai homiletikatörténetben. A skolasztikus artest véglegesen felváltották a klasszikus retorika fogalmi keretei.
A 16. század második felének retorikai gondolkodásában már meg kell különböztetnünk a prédikáció retorikai keretben való elhelyezésére tett kísérletek további szintetizálásának katolikus és protestáns útját.
3.1.1. A genus deliberativum előtérbe kerülése a meggyőzés igényének – nyilván a szaporodó és élesedő vallási–felekezeti polémiák előidézte – fokozódó jelentőségével magyarázható. A deliberativum azonban a protestáns oldalon, noha a protestáns prédikációirodalom tanító–moralizáló jellegének fontos meghatározója, legfeljebb a második a fontossági sorban, gyakorlatilag a melanchthoni eredetű negyedik beszédnem rendeli maga alá. A katolikus tábor elméletírói viszont a század végére éppen e negyedik beszédnemet rekesztik ki a prédikációt meghatározó retorikai összetevők közül; a prédikáció egésze általában leginkább a deliberativum által meghatározott marad, jelentős csoportjaiban, a halotti beszédekben és a szentek életéről mondott beszédekben pedig a genus demonstrativum dominanciájával kell számolni.
3.1.2. Mind a katolikus, mind a protestáns elméleti munkák a klasszikus retorikai rendszerre hivatkozva szokásszerűen ismételgetik, hogy a szónoknak három célkitűzése van: docere, delectare, flectere. Ám teljes a bizonytalanság abban a tekintetben, hogy ez a három célkitűzés jelenti-e a célok hierarchiáját is; hogy a prédikáció különböző fajtáihoz vagy genusaihoz tartozó feladatok-e ezek, vagy a prédikációt egészében illető, tehát minden prédikációban mindig megvalósítandó követelmények. Az alapvető megfontolások tárgya az, hogy képes-e a három célkitűzés azonos irányba hatni, erősíteni egymást a prédikációtól megkívánt hatás elérésében. A katolikus tábor igennel felel; a prédikáció érzékekre ható elemei képesek az értelemre hatni, és elindítani azokat a gondolatokat, amelyek a jó elfogadásához, az akarati elhatározáshoz vezetnek. A protestáns tábor nézetei szerint viszont a hármas célkitűzés nem egy lineáris folyamat egymást követő három pontjaként valósul meg, hanem a docere és a delectare eleve sohasem lehetnek ugyanannak a folyamatnak a részesei.
3.1.3. Határozott különbségek vannak a prédikálás során tett megállapítások és érvelésmódok igazságtartalmát illetően is. A teljes körű, teológiailag és tudományosan megalapozott igazság csorbítatlan közlésének igénye a protestáns prédikációban jóval erősebb meghatározó tényező, mint a katolikusoknál, akiknek elméleti megfontolásai a ráció, az állítások mérlegelése és a bizonyítás hatására a felismert igazság belátása helyett inkább a hitelvek kétely nélküli átélésére, a bizonyítás nélkül is igaznak elfogadott alapelveknek megfelelő magatartási minták követésére, az akarat befolyásolására összpontosítanak.
3.2. A Magyarországon megjelent vagy magyar szerzők által összeállított 17. századi protestáns retorikai kézikönyvek csaknem mindegyikében az ókorban kidolgozott három beszédnem mellett negyedikként a melanchthoni eredetű oktató nem is szerepel (genus didacticum v. didascalicum).
Ugyanezen időszak protestáns egyházi írásai is gyakran említik a tanítást, hol mint a lelkipásztor legfontosabb feladatát, hol mint az e feladat ellátásához nélkülözhetetlen egyházi szónoklat szinonimáját. Nyilatkozataik a hitet a tudással, a hit terjesztését intellektuális tevékenységgel, a prédikációt a tanítással azonosítják.
A genus didascalicum és a tanítás azonban nem azonos. A világi retorika genus didascalicumát a thesis körébe tartozó témája, a homiletikai tanítást az abszolút igazságot kifejtő módszere határozza meg. A thesis–hypothesis megkülönböztetésnek a világi szónoklattanban beszédnemet meghatározó jelentősége van, az egyházi szónoklattanban nem releváns. A thesist és a hypothesist a prédikációk homiletikai értelemben vett tanítása együttesen tartalmazza.
A prédikáció és a profán szónoklat kommunikációs helyzetét elválasztó határvonal tehát nem a genus didascalicum és a másik három genus, hanem a közölt igazságok különböző szintje között húzódik. A retorika genus didascalicuma egy világi beszédtípust határoz meg, amely a thesis körébe tartozó elfogadható igazság elhitetésén dolgozik a közkeletű nézetekre építve, önállóan vagy más beszédnemekhez kapcsolódva. A homiletikákban a docere címszava alatt összefoglalt követelmények egyházi beszédtípust határoznak meg, amely tudományos érvényűnek tekintett bizonyítékokkal abszolút igazságot hirdet, s amelyben az egyes részek retorikai invenciójában mind a négy genus szerepet kaphat.
A protestáns ortodoxiák prédikációirodalmának invenciójában a genus didascalicum eljárásai nem olykor-olykor, esetlegesen egészülnek ki a többi genuséival. A kor prédikátorainak munkamódszerében meg lehet találni azt az elemet, ami a genus didascalicumnak a többi genus alkotási módszereivel való rendszeres, szükségszerű kiegészülését biztosítja.
A locusokra támaszkodó alkotásmód fontos oka annak, hogy a protestáns prédikáció nem öncélú retorikai teljesítmény, hanem az adott textusban szilárd tanítások koherens kifejtésére alkalmat találó tudományos érvelés. A locus-gyűjtemények felhasználásával készülő prédikációnak azonban a tiszta, elmélyült, rendszeres és hiteles tanítás mellett az azt kiegészítő, szórakoztató vagy gyönyörködtető célú járulékos anyagok alkalmazására is megnő a hajlama. Az exemplumok rendszerszerű mozgósítására felkészült protestáns irodalom a genus didascalicum mellett a többi genus bevonására is alkalmat teremt, a docere feladatát pedig nemcsak szűk homiletikai értelemben végzi el, hanem jelentős társadalmi, társadalompolitikai szerepet is vállal.
3.3. A filozófia- és teológiatörténeti kutatások arra utalnak, hogy Ramusnak (majd fokozatosan a formálódó új tudományos módszer más tekintélyeinek) a hatása nem önállóan és közvetlenül, hanem antiortodox protestáns egyházi törekvésekkel karöltve érvényesült. Ezek közül a rámizmus és puritanizmus kapcsolata volt a legátfogóbb és legmesszehatolóbb.
A dogmatikai tanításra koncentráló és azt, valamint gyakorlati alkalmazásait gazdag, gyakran világi eredetű exemplumanyaggal kísérve előadó, vagyis a genus didascalicum mellett a deliberativumot és demonstrativumot is alkalmazó ortodox retorikával szemben a puritanizmus fellépése jelentett fordulatot. A puritánok dolgozták ki a hatékony népszerű kommunikáció feltételeinek biztosítására egy egyszerű, praktikus prózastílusnak, a „plain style”-nak az ideálját, amely a ramusi diskurzus alapelvének, a clare et distincte követelményének retorikai leszármazottjaként jellemezhető. Az egyszerűség irodalomelméleti kívánalmát a 17. századi Magyarországon is főként a puritánus mozgalom propagálta.
A hazai puritánus szerzőknek az írásmód egyszerűségére vonatkozó deklarációi között számos helyet lehet találni, ahol stílusukat a tudományos stílustól megkülönböztetik. Ez a tény feltétlenül szükségessé teszi, hogy a ramusi alapokon kidolgozott tudományos módszer kommunikációs alapelveit a puritánus gondolatkörben kialakult alkalmazásaikkal szembesítsük.
4. Miután világossá vált, hogy nem közvetlenül a tudományos igazságok közlésére szánt filozófiai közlésmód, hanem annak a protestáns igehirdetés körülményeire tekintettel kialakított áttételes változata működik e beszédekben, szükséges a valóság megismerése és a megismert dolgok közölhetősége tekintetében e kommunikációs rendszerben kialakult meglátások tisztázása.
4.1. Az emberi kompetenciának a valóság feltárásában, illetve a feltárt igazságok közlésében való mértékéről tett megállapításokat alapjaiban befolyásolják a gondolkodás működéséről vallott nézetek. Ezek két markáns irányzata lényegében a gondolkodás preformáltságát ítéli meg eltérően. Mind az empirista, mind a racionális felfogás nagyjából egy időben, a 17. század közepén jelentkezett Magyarországon. Mindkettő erősíthette a protestáns kommunikációeszmény didaktikus sajátosságait.
4.1.1.–4.1.2. A 17. századi hazai források a velünk született eszmék karteziánus tanának lazább értelmezést támogatják. A lazábban értett idea innata-tannak az a következménye, hogy megengedi, sőt implikálja az intellektuális kompetencia történeti és földrajzi változásainak elismerését. A kompetencia változásairól szóló, önálló történettel bíró hagyományos gondolati elemek tehát akár a legkorszerűbb ismeretelmélettel is összekapcsolódhattak. Történetük azonban a kartezianizmushoz való viszonyuktól függetlenül is kommunikációelmélet-történeti jelentőségű. A kompetencia történeti és földrajzi változásairól szóló nézetek az empirizmus tudományos relevanciájának körét tradicionálisan szűkítik, de a racionális alapon megtehető érvényes kijelentések vonatkozásában is szűkítéseket tartalmaznak. Mindez az ismeretek megszerzéséről és birtoklásáról szóló nézeteket is alapjaiban befolyásolja.
4.2. A katolikus–református hitvitáknak a tanok bizonyosságát illető vitáiban formálódó álláspont szerint az ember nem juthat el az abszolút bizonyossághoz, a bizonyosságnak különböző szintjei vannak. Nincs külön módszer, az igazságot teológiai kérdésekben is ugyanolyan lépésekkel kell feltárni, mint ahogyan egy értelmes ember köznapi dolgokról gondolkodik. A teljes bizonyosság részletkérdésekben gyakran nem érhető el. Az üdvözüléshez szükséges igazságok megismerésének képességével fel van ugyan ruházva az ember, ám ezen igazságok kifejtésének technikái igen sokfélék lehetnek, a prédikátorok egyedi gondolkodásmódját és habitusát tükrözhetik.
4.3. Számos magyarországi protestáns prédikációban megfigyelhető az az ismeretelméleti állapot, amely szerint a dolgoknak nincsenek tiszta határai, egyszerre bírnak több, egymással akár ellentétes jelentéssel, szó szerinti és metaforikus értelmekkel, a verbumról tett megállapítások a resre is vonatkoznak. Az e konfigurációhoz tartozó kommunikációelméleti konzekvencia szerint az eszményi közlés a népszerű kommunikáció és a tudományos diskurzus, a közlés és az igazság feltárása egységes aktusban történő megvalósítása.
Más prédikátorok felismerik res és verba különbségét. Megfontolásaik implikálják azt a következtetést is, hogy a kommunikáció és az igazság előrehaladása szükségképpen sohasem lehet azonos folyamat.
A világot megismerő gondolati működés és a felismert igazságok hatékony kommunikációvá formálása közötti kapcsolatok lehetősége mellett forrásainkban olvashatók megfontolások e folyamat szükségességének mértékéről is. A puritánusok megszorításokat tesznek ebben a tekintetben; a kommunikációnak általuk hangsúlyozott legfőbb céljai az intellektuális kompetencia kommunikációban való működtetésének korlátozását jelentik. Mindenekelőtt erkölcstani érdeklődésük, a morális kérdések középpontba állítása hat ebbe az irányba.
5.1. A halotti beszéd különleges kommunikációs helyzete a tudott és az elmondott dolgok viszonyát további gyakorlati megfontolásokkal tette még összetettebbé.
5.2. A halotti prédikáció a homiletika értelmében vett tanítást megvalósító szónoklat, amely a hypothesist tárgyaló részeiben, vagyis applikációjában is abszolút érvényű isteni igazságok kimondására talál alkalmat. A halotti prédikációk ezért gyakran disputához, teológiai értekezéshez válnak hasonlatossá.
5.2.1. A protestáns prédikációkban olvasható tanító-magyarázó-érvelő részek igen gyakran a katolikus–protestáns hitviták vitatott kérdéseire reflektálnak.
5.2.2. A halotti prédikációkban a magyarországi reformátusságot megosztó irányzatok érvrendszerei is kifejtőkre találtak. Az ortodox–puritánus szembenállás leginkább a vitában személyükben érintett halottakhoz vagy prédikátorokhoz kapcsolódva jelent meg. A halotti prédikációk tüzetes tartalmi elemzése számos további teológiai álláspont és a közöttük lezajló viták alaposabb ismeretéhez szolgáltathat adatokat.
A más protestáns felekezetek tanaival való polémia nem kapott akkora teret a prédikációkban, mint a reformátusokat megosztó belső álláspontok vitatása.
5.2.3. A homiletika értelmében vett tanítás a halotti prédikáció általunk ismert nyomtatott változatában még jelentősebb szerepet kapott, mint az élőszóban elhangzott változatban. A protestáns prédikáció írásban kidolgozott változata sok tekintetben Szentírás-kommentár formáját öltötte, gyakran akképpen is jelent meg. A tanítást kiteljesítő átdolgozás számos halotti prédikáció esetén kétségtelenül megtörtént.
5.3. A halotti oráció a reprezentáció kívánalmai szerint átalakított igazságot a thesisek közbeszövésével is elhitetni kívánó szónoklat, amely így a genus demonstrativum megkövetelte feladatát a genus didascalicummal összekapcsolódva valósítja meg.
5.4. A 16. század végétől, 17. század elejétől előbb a főrendű, majd a köznemesi, a 17. század végétől már a városi polgárcsaládok is világi szónok mellett vagy helyett a prédikátort is bevonták reprezentációjuk kifejtésébe. A prédikátornak az orátor helyzetébe való kerülése sajátos retorikai helyzetet teremtett a két műfaj határterületén. A kortársak tisztában voltak a két műfaj különböző elveivel és a keverésükből adódó problémákkal. Tudták, hogy a halotti prédikáció alkalmával zavarok vannak felekezetük dogmarendszerének kifejtésében.
Ugyanakkor a homiletika értelmében vett tanításban gyakorlott prédikátorok köznapi munkájuk során is találkoztak olyan problémákkal, amelyek bizonyos mértékig felkészíthették őket a halotti prédikáció kényes közléshelyzetének kezelésére. A közléshelyzet és a közölt tartalom adekvát megfelelésének és az irodalomszociológiai különbségeknek figyelembevételét a bibliamagyarázat retorikai alapelvei széles körben ismertté tették.
Az örök érvényű teológiai és a helyzet megkövetelte alkalmi, viszonylagos igazság egyidejű közlésének kényes problémájával találkozva a halotti prédikáció írása közben, különféle döntési lehetőségek álltak a szónok előtt, amelyekkel megkísérelhette, hogy kivágja magát a prédikáció keretét feszegető ellentmondásokból.
5.4.1. Elháríthatta a homiletikai értelemben vett tanítás és a retorika értelmében vett laudáció kettős feladatát (evitatio).
Elkészíthette a reprezentáció igényei szerinti laudációt is, de a prédikációtól határozottan elkülönítve azt, s a különbségtételre nyomatékosan figyelmeztetve hallgatóit (distinctio).
Más esetekben tanítás és laudáció nem válik szét, a prédikátor a reprezentáció kívánalmai szerint szerkesztett megemlékező részeket is a prédikáció egységes szerkezetébe foglalja, az applikációban talál számukra helyet. Nem tekinti azonban a laudációt a homiletikai értelmű tanítással megegyező jelentőségűnek. A beszéd egészét feltétlenül a prédikáció műfaji sajátosságai határozzák meg, az oráció invenciós módszereinek tett engedmény aránya és súlya csekély. Néhányszor a laudáció valamivel részletesebb, terjedelmesebb, a prédikáció egésze azonban szinte kiveti magából. Legtöbbször a prédikátor elkövet valamilyen ügyetlenséget, ami megakadályozza a két rész szerves egységbe forrását. Összességében a harmadik megoldást választó prédikációkban általában a gyakorlatlanság előidézte retorikai hibák figyelhetők meg (inconvenientia).
5.4.2. A laudációt a prédikáció nagyobb egységével összhangban megvalósítani akaró prédikátor, ha az abszolút igazság kifejtése közben több és kevésbé általános relatív igazságot akar közölni a halottról, gyakran kölcsönzi ezt a beszédrészt. Az eljárás magyarázatául az az általánosnak mondható alkotási módszer szolgál, amely a prédikációírást többnyire irányította, s amelynek alkalmazásában a lelkipásztorkodás gyakorlati ismereteinek elsajátítása során az egyházi értelmiség jártasságot szerzett.
A prédikálást elsősorban nem teoretikus művekből, homiletikákból tanulták a leendő lelkészek, hanem a prédikátori gyakorlat megfigyeléséből. Ennek ellenére kevés önállóságra volt szükség e feladatuk teljesítéséhez, tanáraik gyakran kész prédikációk megírásával nyújtottak segítséget nekik. Emiatt az önálló prédikációkészítésben gyakorlatlanok maradtak.
Ezt a prédikációkészítési módszertant, amelyhez iskolai tanulmányaik során szoktak hozzá, későbbi működésük során is változatlanul alkalmazták: tehetséges prédikátor hírében álló lelkésztársaik prédikációit kérték el lemásolásra vagy publikált prédikációgyűjteményeket aknáztak ki. A különböző műveltségű, felkészültségű lelkészek – akadémiták és domidoctus prédikátorok – között lényegében csupán a forrásul szolgáló prédikációk megválasztása volt a különbség. Mások prédikációinak ily módon történő felhasználását az egyházi szónoklat elméleti irodalma sem helytelenítette, sőt gyakran ajánlotta is.
Halotti prédikáció templomi szentbeszédből is készülhetett. Sőt, annak a munkának, amelynek szoros szövegszerű követése kész prédikációhoz vezethette el a prédikátort, nem kellett szükségképpen magának is prédikációnak lennie: forrásul bármely más egyházi műfajban írott mű alkalmas lehetett (scripta didactica, polemica, catechetica, casuistica stb.).
Mások műveinek követése és felhasználása nem az imitatio, hanem a variatio eljárása szerint történt. A variatio a 17. század retorikai rendszereiben elsősorban mint iskolai gyakorlati mód ismeretes. Emellett azonban a prédikálás kérdéseit tárgyaló módszertani segédkönyvek a variatio eljárását lényegében a szentbeszéd kommunikációs alaphelyzeteként tekintették és munkálták ki, így e vonatkozásban az a kompiláció tevékenységét leíró terminusként is felfogható.
A vizsgált szöveganyagban feltárt szövegszerű kompilációs kapcsolatok felsorolását a dolgozat 5.4.2. fejezete tartalmazza.
5.4.3. Az applikációval kapcsolatos ismeretek között több olyan lehetőséget leírnak a homiletikák, amelyek a retorikák genus demonstrativumot illető ajánlásai közt is szerepelnek, így követésükkel létrejön a két műfaj összekapcsolásának lehetősége.
A bibliai párhuzamokra való hivatkozás, sőt egyes személyek számára egy-egy bibliai szerep metaforikus, szimbolikus kiosztása a halotti prédikációk gyakori eljárása. A bibliai mitizáció mellett az ókori mitológián vagy antik történeti analógiákon alapuló történeti szerepjátszás sem ritka. Sokszor nem dönthető el, a laudációt megrendelő vagy az azt teljesítő személy invenciójáról van-e szó ezekben az esetekben.
A halottnak mint a hitet kommentáló példának bemutatásával olyan retorikai helyzet teremtődik, mintha a prédikáció homiletikai szabályok szerint megszerkesztett tanító része is magának a halottnak a tanítása lenne. A homiletika nézőpontja szerint tehát a laudáció is a tanítás segítségére siet, a retorika nézőpontja szerint a tanítás is a laudációt mélyíti el. A halotti szónoklat készítésének két diskurzusrend kétféle módszereivel is neki lehet vágni, az eredmény azonos lesz: tanítás és laudáció egyensúlyba kerül. E laudációs eljárásnak és a hagiográfiai irodalom hagyományainak igen szorosak a kapcsolatai.
5.5. Halotti beszédekben sem lehetett szó minden esetben laudációról, a vituperáció bizonyos elemeinek is meg kellett olykor jelenniük. A nyilvánvaló vétségek fölötti szemet hunyás megfelelt ugyan a búcsúztatott személy családjának, felháborította volna viszont a gyülekezet többi, a kívánalmaknak megfelelő életet élő tagját, lazította volna erkölcseiket és a prédikátor hitelét ásta volna alá.
Az 5.5. fejezet egy olyan eset részletes elemzését végzi el, amelyről hiteles dokumentumból, a temetési beszéd kinyomtatott szövegéből állítható, hogy a halottról valóban bírálatot mondtak a koporsó felett. Az esetet különlegessé teszi, hogy a halott ellenfele állt a prédikátori emelvényen. A helyzet különleges forrásadottsága, hogy a bírálat magának a halottnak korábbi véleményével is szembesíthető, illetve ugyancsak a halott korábbi írásából az ellene fordított érvek keletkezésének, formálódásának története is követhető.
Kecskeméti Gábor,
Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században, Bp., Universitas Könyvkiadó, 1998 (Historia Litteraria, 5), 325 l.Rezümé
1.1. A halotti beszéd műfajának irodalmi és művelődéstörténeti jelentőségére Németországban figyelt fel először a kutatás a hatvanas évek elején. Feltárásával és elemzésével mind ez ideig főként a történeti tudományok foglalkoztak. A felgyűjthető adatok tömeges volta miatt a forráscsoport orvostörténeti, történeti demográfiai, -statisztikai, -szociológiai vizsgálatok tárgya volt. Foglalkoztak a halotti beszédekben található életmód-, mentalitás-, nevelés-, olvasmány-, zene-, vallásszociológia- és teológiatörténeti vonatkozásokkal. Az érdeklődési körök sokféleségével jellemezhető német szakirodalom épp a sajátosan irodalmi megközelítés tekintetében hozta eddig a legvisszafogottabb eredményeket.
A hazai halotti beszédek szervezett kutatása, Péter Katalin – a németországi kutatásoktól függetlenül megfogalmazott – ötletadó felvetése nyomán, 1981-ben kezdődött meg az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén.
A jelen tanulmány nem vállalhatja az e kutatási program keretében Magyarországon is feltárni kezdett problémakörök összességének mégoly vázlatos ismertetését sem. Valószínű, hogy a németországi forrásadottságoknak megfelelő célokat a közös kutatásnak is módosítania kellett volna, ha a megvalósítás közelébe érkezik. A németországi és a magyarországi források számának három nagyságrendnyi különbsége kizárja azt, hogy az ott az adatok bősége miatt a statisztikai rendszerességig vihető kutatási módszerek Magyarországon is hasonlóan megalapozott szintézist eredményezhessenek például a történeti demográfia és szociológia kérdéseiben.
1.2. Magam azonban az irodalomtudomány szempontjából fontosabbnak is tartom, hogy e forráscsoport irodalmi létformája alapvető rendszerének – az európai kutatásból is nagyrészt hiányzó – leírása végre elvégezhető legyen. A kutatások jelen részösszegzésében ezért a történeti, társadalomtörténeti és irodalomszociológiai nézőpontok jelentős részét figyelmen kívül hagytam, erre vonatkozó adatgyűjtéseimet és következtetéseimet a dolgozat nem tartalmazza. Kutatásaimat a temetési szónoklatnak mint működő retorikai rendszernek a feltárása és megértése irányában mélyítettem el. Ebből az irányból közelítve, egy bizonyos pontig a vizsgált szónoklatok temetésiszónoklat-mivolta is irreleváns az eredmények szempontjából: inkább példaanyagként foghatók fel, amelyekben a régi magyar irodalom egyéb egyházi és világi szónoklataival közös eljárások, egy megegyező retorikai-homiletikai rendszer működésének módozatai szemlélhetők. Egy bizonyos ponton azonban az a tény, hogy temetési szónoklatokról van szó, meghatározó jelentőségűvé válik. Épp a 17. századi irodalom retorikai-homiletikai rendszerének kibontása közben válik világossá, hogy e beszédhelyzet fontos ismeretelméleti-kommunikációelméleti következményekkel jár, olyan különbségekkel, amelyek egyéb szónoklatokétól határozottan el is különítik e beszédek diskurzusrendjét.
1.3. Az utóbbi években már szakmai konszenzusként hivatkozhatunk arra, hogy a régi irodalom alkotásait adekvát elméleti keretben kell szemlélnünk, vagyis az irodalom története mögé felhúznunk az irodalmi elvek, az irodalmi gondolkodás történetét. Az irodalmi elveket a grammatikában, retorikában, poétikában és logikában együttesen lelhetjük fel, ezért megindult és fontos eredményeket hozott ezek 16–18. századi történetének tanulmányozása. Az európai kutatásban az egyes irodalmak történetében különböző kezdő időpontok, de általában az 1960-as évek óta beszélhetünk e kutatási irány tendenciaként való megjelenéséről, rendszerszerű megerősödése azonban újabb keletű, s a szintézis első eredményei már a nyolcvanas-kilencvenes évekre esnek.
A retorikatörténeti kutatás vonulatába tartozó munkálatok Magyarországon Bán Imre felvetése és kezdeményező monográfiája (1971) óta folynak. Retorikaelméleti irodalmunk múltjának feltárása érdekében azóta Bartók István és Tarnai Andor végezte a legtöbbet. Bartók egyes retorika- és homiletikaszerzők műveinek ismertetése után a 17. századi retorikai és logikai irodalom egészének rendszerező áttekintését is elvégezte, Tarnai pedig néhány műfaj és alkotási mód retorikai előírásainak hosszmetszetét készítette el (consultatio, parodia, a latin nyelvű alkalmi költészet).
1.4. A legutóbbi időszak európai retorikatörténeti kutatásaiban olyan jelek mutatkoznak, hogy a retorikai, logikai, poétikai, grammatikai tankönyvek vizsgálata, tételeik regisztrálása és az irodalmi gyakorlattal való összevetése önmagában nem lesz elegendő a vizsgált korszak kommunikációs pozícióinak tisztázásához.
1.4.1. A praeceptum-műfajoknak is megvan a maguk autonóm története, amely nem szükségképpen a napi gyakorlati igényekkel összefüggésben alakul. Az egyes tanítások nem feltétlenül azért ismétlődnek, mert a reflexióval illetett valóság is ismét ugyanazt a szónoki gyakorlatot valósítja meg, hanem inkább az elméleti hagyományhoz való tartozás demonstrálásának szándékával.
1.4.2. A kézikönyvek tanításai kevéssé gyakorlatiasak. A retorikai, homiletikai munkák számos, a gyakorlati kommunikáció szempontjából elsődleges fontosságú kérdést nem érintenek. Nem szólnak pl. a világi szónoklat és a prédikáció viszonyáról, az egyházi szónoklat műfajelméleti helyéről. A homiletikai és a retorikai előírások két szélső pólusa között kirajzolódni látszik egy olyan senki földje, ahol sem a világi, sem az egyházi retorika nem jelöl meg támpontokat, ahol a leggyakorlatiasabb szónoki kézikönyvek tanításai sem könnyítik meg a tájékozódást, s ahol a barokk kori reprezentáció szónokainak mégis rendszeresen közlekedniük kell. Fontolóra kell vennünk, hogy az elméleti leírást sosem kapott retorikai jelenségek eredményes gyakorlati kezelését mindenekelőtt egy folyamatos irodalmi hagyomány biztosította.
1.4.3. Magukban a művekben számos elszórt megjegyzést lehet találni, amelyeket aprólékosan összegyűjtve olyasmit is megtudhatunk maguktól az aktív szerzőktől, amit az elméleti kézikönyvek sohasem rögzítettek. A szerzők ugyanis éber figyelemmel kísérték és regisztrálták a működésüket befolyásoló tényezőket.
Megjegyzéseik azonban számos más gondolatkörhöz is kapcsolódnak, nem csak olyanokhoz, amelyek az irodalomelmélet régi műfajainak területeire volnának besorolhatók. Az írók ismereteik, világnézetük teljes körének részeként adják elő kommunikációt illető nézeteiket. Saját működésük mikéntjéről tett észrevételeik nem tárhatók fel, ha az irodalomelméleti jellegű tudományok keretein belül maradunk, hanem komplex művelődés- és eszmetörténeti szemléletre van szükség, beleértve a világ megismerhetőségéről, a felismert tények közölhetőségéről, a közlés és az ismeret, a közlés és a valóság adekvát megfeleléséről, a közlés értelméről, céljáról tett megállapítások feltárását. Mindez az ismeretelmélet, a filozófia, a teológia a közlést bármilyen szempontból befolyásoló tételezéseinek és megállapításainak figyelembe vételét kívánja. A retorikatörténet helyét az eszmetörténet egészében kell megtalálni.
Ezt a nézőpontot érvényesítem dolgozatomban. Tanulmányom lényegében a 17. századi magyar nyelvű halotti beszédek retorikatörténeti vonatkozásait szélesebb, eszmetörténeti keretbe helyező megközelítési kísérlet.
1.5. Megállapításaim az 1711-ig megjelent magyar nyelvű halottibeszéd-nyomtatványok teljes forrásbázisára támaszkodnak, latin párhuzamokat általában akkor véve figyelembe, ha azok az elemzett szövegnek a közvetlen kontextusába tartoznak (azonos temetésen más szónoktól elmondott latin oráció, azonos szerző latin nyelvű egyéb művei). Valószínű, hogy a források körének kijelölésében érvényesített korlátozások bármelyikének feladása (az idegen nyelvű vagy az 1711 utáni halottibeszéd-nyomtatványok, ill. a kéziratos anyag rendszeres feltárása) csak az argumentációban felhasználható szövegpéldák számát szaporítaná fölösen nagyra, nem hozna paradigmatikus újdonságokat. Ugyanakkor olyan mennyiségi bővülést jelentene a vizsgálatba bevont anyag körében, hogy annak módszeres kutatását csak munkaközösségi formában látom lehetségesnek, egy esetleges újabb szervezett kutatás keretében. A forrásanyag így is igen kiterjedt: az RMK I. anyagának a nyomtatványok száma tekintetében mintegy egyhuszadát, a szöveganyag tekintetében még nagyobb részét teszi ki.
A munkát megalapozandó elvégeztem az 1711-ig nyomtatásban megjelent magyar nyelvű halotti beszédek bibliográfiai feltárását. Felhasználtam Sztripszky, Dézsi bibliográfiáit, a Magyar Könyvszemle Magyar könyvesház c. rovatát, az Országos Széchényi Könyvtár ún. „átlőtt” („betanított”) RMK I.-példányát és mutatókötetét, a könyvtár cédulakatalógusait, a készülő újabb RMNy-kötet kéziratába is betekinthettem. Az összegyűlt anyagot a tanulmány függelékében közölt táblázat tartalmazza, amely minden körültekintés ellenére hiányos lehet még, sőt bizonyára az.
A táblázat adataiból látható, hogy a vizsgálat körébe vont épp 100 első kiadású nyomtatvány közül 67, a bennük található 354 halotti beszéd közül 319 református felekezetű halottakhoz kapcsolódik. Evangélikus nyomtatvány csak 2 van a vizsgált anyagban, bennük összesen 4 beszéddel, az unitáriusokat pedig egyetlen nyomtatványban egyetlen beszéd képviseli. A maradék a katolikus anyag: 30 nyomtatványban 30 beszéd. (Ha a 17. században második kiadásban is megjelent halottibeszéd-nyomtatványokat és a bennük található prédikációkat is figyelembe vesszük, a számarányok még inkább a reformátusok irányába tolódnak el: 104 nyomtatványból 71, 504 beszédből 469 kötődik hozzájuk.) A jelenséget most csak regisztrálom; magyarázata és a mennyiségi arányok időszakonként változó dinamikájának megvilágítása egyike azoknak a feladatoknak, amelyek történelmi, társadalomtörténeti, irodalomszociológiai szempontok alkalmazását kívánják, s amelyekről e dolgozatban nem esik szó. A mennyiségi arányoknak azonban az a szükségszerű következményük, hogy a dolgozat csaknem egészében a 17. századi protestáns diskurzusrendről kell beszélnünk.
Közismert ugyan a barokk kori retorika interkonfesszionális jellege, ez azonban csak a retorikai elméletre vonatkoztatható jelentős fenntartás nélkül. Emiatt a szükséges helyeken támaszkodom is katolikus elméleti művek megállapításaira. A retorikai gyakorlatban azonban, és főként épp a temetési szertartáshoz kapcsolódó szónoklatokban, a vallási hovatartozáshoz köthető használati különbségek nagyon erőteljesek. Mivel a katolikus szöveganyag mennyisége rendszerszerű következtetések megalapozásához csekély, ezért általában csak kontrollként, párhuzamos vagy ellentétes példaként, kitekintésként szerepel e dolgozatban, s hasonló részletességű önálló tárgyalása úgy válhat majd lehetségessé, ha a vizsgálatra azt már alkalmassá tevő mennyiségű templomi prédikációval, mindenekelőtt de sanctis-szentbeszéddel szemléljük együtt.
2. A dolgozat kiindulópontja épp egy, a vallási hovatartozáshoz kötődő, szembeötlő különbség; a vizsgált anyag döntő hányadát kitevő református prédikációk túlnyomó többségében meglévő, a katolikus prédikációkban azonban úgyszólván ismeretlen alkotásmód, diskurzus-konvenció, amely mind invenciós, mind diszpozíciós, mind elokúciós sajátosságaiban megragadható. Gyakorlatilag megválaszolatlan kérdés, hogy melyek a 17. századi protestáns prózairodalom „nagy szürke átlagá”-nak, a szárazon teologizáló, racionális szakszövegeknek a barokk kori irodalomelmélet által meghatározottként leírható jegyei – feltéve, ha vannak ilyenek egyáltalán.
Csábító dolog volna e műveket mint a (főként katolikus) barokk korszakkal ugyan egyidejű, de előremutatóbb, korszerűbb kommunikációs rendszer szerint szerveződő irodalmat tárni fel. Hiszen jól ismert, hogy a 16–17. századi Európában sürgető kezdeményezések történtek mind tudományos igazságok racionális közlésére, mind az e közléseket irányító kommunikációs szabályok összeállítására (Ramus, Bacon, Descartes).
A protestáns prédikációirodalom értelemre ható szándékát, csak bizonyított állításokból építkező invencióját, tagolt, világos, az állításokkal koherens diszpozícióját, száraz, érzelemmentes, tudományos stílusát látva kézenfekvőnek tűnő gondolat, hogy ennek az új közlési rendszernek az alapelveit lássuk benne megtestesülve. A rámizmus, a baconizmus és a kartezianizmus egyaránt komoly hatással volt a magyar művelődésre. Nem lehetetlen hát, hogy ezen irányzatok hatása alatt formálódott didaktikussá a magyar protestáns prédikátorok gyakorlata. A 2. fejezet ennek az ötletnek a kontrollját végzi el.
A főként Bacon és Descartes működése által meghatározott, a közlést illető korszerű elveket W. S. Howell az „új retorika” törekvéseinek nevezte, és előbb négy, később hat pontban foglalta össze. Ezek számbavétele arra a kérdésre adhat választ, hogy tekinthetjük-e 17. századi protestáns prózánkat az elhitető barokk irodalmi elveknél korszerűbb közlési törekvések által irányított irodalmi típusnak. A válaszok megtalálása egyben ellenpróba is: annak felmérése, hogy témánk vizsgálata szempontjából mennyire bizonyulnak adekvátnak és pontosnak a feltett kérdések.
A vizsgálat során az első három szempont esetében az derült ki, hogy a hipotézisként feltételezett elmozdulás nem mutatható ki a tárgyalt irodalmi anyagban. Nem azért, mintha prédikációirodalmunk a három ellentétpárban megragadott két közlési mód közül a korszerűbbnek, tudományosan is érvényesnek tekintettet egyáltalán nem mutatná – éppen ellenkezőleg: mert a prédikáció lényegi műfaji törvényeiből következően fejlődésének korábbi szakaszában sem mutatható ki az ellentétpárokban archaikusabbnak, a tudományos igazság közlési szándékában igénytelenebbnek tekintett közlésmód. A vallási hermeneutika a világi műfajokétól független; a vele egyidejű világi rendszerekhez képest egészen más szemléletű megoldási elveket mutat. Howell e pontjai csak a világi közlések vizsgálatára tűnnek adekvátnak.
Az utolsó két szempont protestáns prédikációirodalmunk olyan tendenciáira világított rá, amelyek csakugyan párhuzamosnak mutatkoznak az „új retorika” céljaival. A hasonló elvek érvényesítése mögött azonban nincs közvetlen összefüggés. A magyar protestáns prédikáció történetében az új használati mód és elvárás nem Bacon vagy Descartes kezdeményezésére honosodott meg, hanem lényegében megszilárdult volt már, mire azok hatásának egyáltalán lehetősége volt a behatolásra. Lehet tehát szerepük az elemzett közlésmód érvényesülésében, de lényegében egy kész modell erősíti (és így hasonítja is) magához az igazolására és fenntartására alkalmas rendszerüket.
A 17. századi magyarországi protestáns prédikációknak a tudományos érvelésmódéra emlékeztető sajátosságait tehát nem magyarázhatják közvetlenül a Ramus, Bacon, Descartes és mások nevével fémjelzett filozófiai, ismeretelméleti megfontolások kommunikációs konzekvenciái. E megállapításból két lényegi megfontolás adódik.
2.1. A tárgyalt prédikációtípust működtető hatóerőt nem kereshetjük a barokk „diametrális ellentéteként” fellépő racionális, tudományos világmagyarázatokban, hanem a barokk kori kívánalmakat kielégítő kommunikációs rendszerek között. Valószínűleg olyan retorikai-homiletikai rendszert kell persze keresnünk, amely részben épp az „új retorika” tudományos-filozófiai alapvetéseiből formálódott ki, de azoknak következtetéseit átformálta saját céljainak megfelelően.
2.2. Hauser Arnold rég figyelmeztetett arra, hogy egy szövegnek a barokkhoz sorolása tekintetében „minden formális sajátsága másodrendű”, az ugyanazon stílust reprezentáló alkotások közös sajátságai „nem formai természetűek, hanem a kor világnézetéből, közérzetéből és filozófiájából fakadnak”. A barokk stilisztika nem azonos magával a barokkal; a barokk szöveget teljes retorikai rendszere, invenciója, diszpozíciója és elokúciója együttesen teszi barokká. A Hauser-féle szociológiai megközelítés következtében a stílusfogalmak formaiból erősebben tartalmi kategóriává minősültek át.
Ezek a tendenciák a legutóbbi években annyira felerősödtek, hogy a barokk korszak megértését célzó újabb megközelítések magukat már a barokk-kutatás harmadik szakaszaként, új paradigmájaként határozzák meg: a stílustörténeti és a szociológiai kutatást követő eszmetörténeti vizsgálatként. Azt vallják, hogy túl a stiláris-formai elemeken, de túl a szociológiai szempontokon is, az egyes korszakok meghatározásánál döntő a művekben kifejezésre jutó gondolkodás, az eszmék, a mentalitás. Vagyis az eszmetörténeti, ideológiai, filozófia- és teológiatörténeti (sőt egyháztörténeti) megfontolásoknak elsőrendű helyet kell biztosítanunk. A folyamat párhuzamosan zajlik azzal a tendenciával, amely az irodalmi elvek történetét is retorikatörténeti nézőpontúból komplex kommunikációelmélet-történeti nézőpontúvá kívánja szélesíteni.
Anélkül tehát, hogy artisztikusabb stilisztikai eszközöket kellene keresgélnünk szövegeinkben – pusztán azáltal, hogy kimutatjuk az érvelésmódjukat szabályozó elméletek fejlődésének olyan mozzanatait, filozófiai és teológiai összetevőit, amelyek a barokk kori irodalom fő céljai, a propaganda, meggyőzés, elhitetés elérésére alkalmas vagy alkalmasnak hitt irányba formálták a közlésmódot, a műfajt: kimutattuk elválaszthatatlanul a barokkhoz tartozásukat. A hazai és a hazai recepcióval bíró külföldi retorikai és homiletikai szerzők hatására a protestáns vallási műfajok homiletikai elmélete fokozatosan az egyszerű, keresetlen közlésmódot fogadta el mint a legszélesebb körű befogadásra számítható kommunikáció eszményét.
3. A protestáns prédikáció racionális-didaktikus jellegének kialakulásában meghatározó tényező a prédikáció-műfajt illető műnemelméleti és egyéb retorikai-homiletikai megfontolások történeti alakulása.
3.1. A középkori ars praedicandi-irodalomban fel sem merült, hogy a prédikációnak valamely ókori genushoz kellene tartoznia. A pogány kori elmélet e fogalmai bevezetésének sem a homilia, sem a sermo napi gyakorlata szempontjából nem látták hasznát.
A korábbi kutatás világosan látta a prédikáció további fejlődésének fő útját, adós maradt azonban részint a reformációt megelőző átmeneti időszak prédikációs gyakorlatának feltárásával, részint a prédikációelméleti gondolkodásban a 16. század elején bekövetkező, lényegi és maradandó hatású változásnak a számbavételével.
A 14. század végi Itáliában jelennek meg először olyan prédikációk, amelyek szakítanak a középkori prédikáció hagyományával, és a klasszikus retorika felélesztésének hatását mutatják. Az európai prédikáció történetében a homilia és a skolasztikus sermo után egy új, eddig figyelemre alig méltatott szakasz, az általában oratiónak nevezett, a világi szónoklattan hatása alatt írott prédikációk kora jön el.
A prédikációs gyakorlat számottevő átalakulását valamelyest a prédikációelmélet változása is nyomon követte, a prédikáció műfaját a genus demonstrativumba helyezve (Lorenzo Guglielmo Traversagni, Aurelio „Lippo” Brandolini).
A kibontakozó protestantizmus hatására Németországban az itáliaitól eltérő irányt vett a prédikációelmélet genusokkal kapcsolatos tanítása. Melanchthon elvetette a genus demonstrativum és a genus iudiciale templomi használatát, megteremtette viszont, főként erre a célra, a genus didascalicumot.
Melanchthon és Erasmus, noha kételkedtek abban, hogy a genus demonstrativum megfelelne a prédikációelmélet keretéül, a megoldást a klasszikus retorika terrénumán belül keresték, akárcsak az itáliai elméletírók. Ez az állásfoglalás paradigmatikus fordulópont az európai homiletikatörténetben. A skolasztikus artest véglegesen felváltották a klasszikus retorika fogalmi keretei.
A 16. század második felének retorikai gondolkodásában már meg kell különböztetnünk a prédikáció retorikai keretben való elhelyezésére tett kísérletek további szintetizálásának katolikus és protestáns útját.
3.1.1. A genus deliberativum előtérbe kerülése a meggyőzés igényének – nyilván a szaporodó és élesedő vallási–felekezeti polémiák előidézte – fokozódó jelentőségével magyarázható. A deliberativum azonban a protestáns oldalon, noha a protestáns prédikációirodalom tanító–moralizáló jellegének fontos meghatározója, legfeljebb a második a fontossági sorban, gyakorlatilag a melanchthoni eredetű negyedik beszédnem rendeli maga alá. A katolikus tábor elméletírói viszont a század végére éppen e negyedik beszédnemet rekesztik ki a prédikációt meghatározó retorikai összetevők közül; a prédikáció egésze általában leginkább a deliberativum által meghatározott marad, jelentős csoportjaiban, a halotti beszédekben és a szentek életéről mondott beszédekben pedig a genus demonstrativum dominanciájával kell számolni.
3.1.2. Mind a katolikus, mind a protestáns elméleti munkák a klasszikus retorikai rendszerre hivatkozva szokásszerűen ismételgetik, hogy a szónoknak három célkitűzése van: docere, delectare, flectere. Ám teljes a bizonytalanság abban a tekintetben, hogy ez a három célkitűzés jelenti-e a célok hierarchiáját is; hogy a prédikáció különböző fajtáihoz vagy genusaihoz tartozó feladatok-e ezek, vagy a prédikációt egészében illető, tehát minden prédikációban mindig megvalósítandó követelmények. Az alapvető megfontolások tárgya az, hogy képes-e a három célkitűzés azonos irányba hatni, erősíteni egymást a prédikációtól megkívánt hatás elérésében. A katolikus tábor igennel felel; a prédikáció érzékekre ható elemei képesek az értelemre hatni, és elindítani azokat a gondolatokat, amelyek a jó elfogadásához, az akarati elhatározáshoz vezetnek. A protestáns tábor nézetei szerint viszont a hármas célkitűzés nem egy lineáris folyamat egymást követő három pontjaként valósul meg, hanem a docere és a delectare eleve sohasem lehetnek ugyanannak a folyamatnak a részesei.
3.1.3. Határozott különbségek vannak a prédikálás során tett megállapítások és érvelésmódok igazságtartalmát illetően is. A teljes körű, teológiailag és tudományosan megalapozott igazság csorbítatlan közlésének igénye a protestáns prédikációban jóval erősebb meghatározó tényező, mint a katolikusoknál, akiknek elméleti megfontolásai a ráció, az állítások mérlegelése és a bizonyítás hatására a felismert igazság belátása helyett inkább a hitelvek kétely nélküli átélésére, a bizonyítás nélkül is igaznak elfogadott alapelveknek megfelelő magatartási minták követésére, az akarat befolyásolására összpontosítanak.
3.2. A Magyarországon megjelent vagy magyar szerzők által összeállított 17. századi protestáns retorikai kézikönyvek csaknem mindegyikében az ókorban kidolgozott három beszédnem mellett negyedikként a melanchthoni eredetű oktató nem is szerepel (genus didacticum v. didascalicum).
Ugyanezen időszak protestáns egyházi írásai is gyakran említik a tanítást, hol mint a lelkipásztor legfontosabb feladatát, hol mint az e feladat ellátásához nélkülözhetetlen egyházi szónoklat szinonimáját. Nyilatkozataik a hitet a tudással, a hit terjesztését intellektuális tevékenységgel, a prédikációt a tanítással azonosítják.
A genus didascalicum és a tanítás azonban nem azonos. A világi retorika genus didascalicumát a thesis körébe tartozó témája, a homiletikai tanítást az abszolút igazságot kifejtő módszere határozza meg. A thesis–hypothesis megkülönböztetésnek a világi szónoklattanban beszédnemet meghatározó jelentősége van, az egyházi szónoklattanban nem releváns. A thesist és a hypothesist a prédikációk homiletikai értelemben vett tanítása együttesen tartalmazza.
A prédikáció és a profán szónoklat kommunikációs helyzetét elválasztó határvonal tehát nem a genus didascalicum és a másik három genus, hanem a közölt igazságok különböző szintje között húzódik. A retorika genus didascalicuma egy világi beszédtípust határoz meg, amely a thesis körébe tartozó elfogadható igazság elhitetésén dolgozik a közkeletű nézetekre építve, önállóan vagy más beszédnemekhez kapcsolódva. A homiletikákban a docere címszava alatt összefoglalt követelmények egyházi beszédtípust határoznak meg, amely tudományos érvényűnek tekintett bizonyítékokkal abszolút igazságot hirdet, s amelyben az egyes részek retorikai invenciójában mind a négy genus szerepet kaphat.
A protestáns ortodoxiák prédikációirodalmának invenciójában a genus didascalicum eljárásai nem olykor-olykor, esetlegesen egészülnek ki a többi genuséival. A kor prédikátorainak munkamódszerében meg lehet találni azt az elemet, ami a genus didascalicumnak a többi genus alkotási módszereivel való rendszeres, szükségszerű kiegészülését biztosítja.
A locusokra támaszkodó alkotásmód fontos oka annak, hogy a protestáns prédikáció nem öncélú retorikai teljesítmény, hanem az adott textusban szilárd tanítások koherens kifejtésére alkalmat találó tudományos érvelés. A locus-gyűjtemények felhasználásával készülő prédikációnak azonban a tiszta, elmélyült, rendszeres és hiteles tanítás mellett az azt kiegészítő, szórakoztató vagy gyönyörködtető célú járulékos anyagok alkalmazására is megnő a hajlama. Az exemplumok rendszerszerű mozgósítására felkészült protestáns irodalom a genus didascalicum mellett a többi genus bevonására is alkalmat teremt, a docere feladatát pedig nemcsak szűk homiletikai értelemben végzi el, hanem jelentős társadalmi, társadalompolitikai szerepet is vállal.
3.3. A filozófia- és teológiatörténeti kutatások arra utalnak, hogy Ramusnak (majd fokozatosan a formálódó új tudományos módszer más tekintélyeinek) a hatása nem önállóan és közvetlenül, hanem antiortodox protestáns egyházi törekvésekkel karöltve érvényesült. Ezek közül a rámizmus és puritanizmus kapcsolata volt a legátfogóbb és legmesszehatolóbb.
A dogmatikai tanításra koncentráló és azt, valamint gyakorlati alkalmazásait gazdag, gyakran világi eredetű exemplumanyaggal kísérve előadó, vagyis a genus didascalicum mellett a deliberativumot és demonstrativumot is alkalmazó ortodox retorikával szemben a puritanizmus fellépése jelentett fordulatot. A puritánok dolgozták ki a hatékony népszerű kommunikáció feltételeinek biztosítására egy egyszerű, praktikus prózastílusnak, a „plain style”-nak az ideálját, amely a ramusi diskurzus alapelvének, a clare et distincte követelményének retorikai leszármazottjaként jellemezhető. Az egyszerűség irodalomelméleti kívánalmát a 17. századi Magyarországon is főként a puritánus mozgalom propagálta.
A hazai puritánus szerzőknek az írásmód egyszerűségére vonatkozó deklarációi között számos helyet lehet találni, ahol stílusukat a tudományos stílustól megkülönböztetik. Ez a tény feltétlenül szükségessé teszi, hogy a ramusi alapokon kidolgozott tudományos módszer kommunikációs alapelveit a puritánus gondolatkörben kialakult alkalmazásaikkal szembesítsük.
4. Miután világossá vált, hogy nem közvetlenül a tudományos igazságok közlésére szánt filozófiai közlésmód, hanem annak a protestáns igehirdetés körülményeire tekintettel kialakított áttételes változata működik e beszédekben, szükséges a valóság megismerése és a megismert dolgok közölhetősége tekintetében e kommunikációs rendszerben kialakult meglátások tisztázása.
4.1. Az emberi kompetenciának a valóság feltárásában, illetve a feltárt igazságok közlésében való mértékéről tett megállapításokat alapjaiban befolyásolják a gondolkodás működéséről vallott nézetek. Ezek két markáns irányzata lényegében a gondolkodás preformáltságát ítéli meg eltérően. Mind az empirista, mind a racionális felfogás nagyjából egy időben, a 17. század közepén jelentkezett Magyarországon. Mindkettő erősíthette a protestáns kommunikációeszmény didaktikus sajátosságait.
4.1.1.–4.1.2. A 17. századi hazai források a velünk született eszmék karteziánus tanának lazább értelmezést támogatják. A lazábban értett idea innata-tannak az a következménye, hogy megengedi, sőt implikálja az intellektuális kompetencia történeti és földrajzi változásainak elismerését. A kompetencia változásairól szóló, önálló történettel bíró hagyományos gondolati elemek tehát akár a legkorszerűbb ismeretelmélettel is összekapcsolódhattak. Történetük azonban a kartezianizmushoz való viszonyuktól függetlenül is kommunikációelmélet-történeti jelentőségű. A kompetencia történeti és földrajzi változásairól szóló nézetek az empirizmus tudományos relevanciájának körét tradicionálisan szűkítik, de a racionális alapon megtehető érvényes kijelentések vonatkozásában is szűkítéseket tartalmaznak. Mindez az ismeretek megszerzéséről és birtoklásáról szóló nézeteket is alapjaiban befolyásolja.
4.2. A katolikus–református hitvitáknak a tanok bizonyosságát illető vitáiban formálódó álláspont szerint az ember nem juthat el az abszolút bizonyossághoz, a bizonyosságnak különböző szintjei vannak. Nincs külön módszer, az igazságot teológiai kérdésekben is ugyanolyan lépésekkel kell feltárni, mint ahogyan egy értelmes ember köznapi dolgokról gondolkodik. A teljes bizonyosság részletkérdésekben gyakran nem érhető el. Az üdvözüléshez szükséges igazságok megismerésének képességével fel van ugyan ruházva az ember, ám ezen igazságok kifejtésének technikái igen sokfélék lehetnek, a prédikátorok egyedi gondolkodásmódját és habitusát tükrözhetik.
4.3. Számos magyarországi protestáns prédikációban megfigyelhető az az ismeretelméleti állapot, amely szerint a dolgoknak nincsenek tiszta határai, egyszerre bírnak több, egymással akár ellentétes jelentéssel, szó szerinti és metaforikus értelmekkel, a verbumról tett megállapítások a resre is vonatkoznak. Az e konfigurációhoz tartozó kommunikációelméleti konzekvencia szerint az eszményi közlés a népszerű kommunikáció és a tudományos diskurzus, a közlés és az igazság feltárása egységes aktusban történő megvalósítása.
Más prédikátorok felismerik res és verba különbségét. Megfontolásaik implikálják azt a következtetést is, hogy a kommunikáció és az igazság előrehaladása szükségképpen sohasem lehet azonos folyamat.
A világot megismerő gondolati működés és a felismert igazságok hatékony kommunikációvá formálása közötti kapcsolatok lehetősége mellett forrásainkban olvashatók megfontolások e folyamat szükségességének mértékéről is. A puritánusok megszorításokat tesznek ebben a tekintetben; a kommunikációnak általuk hangsúlyozott legfőbb céljai az intellektuális kompetencia kommunikációban való működtetésének korlátozását jelentik. Mindenekelőtt erkölcstani érdeklődésük, a morális kérdések középpontba állítása hat ebbe az irányba.
5.1. A halotti beszéd különleges kommunikációs helyzete a tudott és az elmondott dolgok viszonyát további gyakorlati megfontolásokkal tette még összetettebbé.
5.2. A halotti prédikáció a homiletika értelmében vett tanítást megvalósító szónoklat, amely a hypothesist tárgyaló részeiben, vagyis applikációjában is abszolút érvényű isteni igazságok kimondására talál alkalmat. A halotti prédikációk ezért gyakran disputához, teológiai értekezéshez válnak hasonlatossá.
5.2.1. A protestáns prédikációkban olvasható tanító-magyarázó-érvelő részek igen gyakran a katolikus–protestáns hitviták vitatott kérdéseire reflektálnak.
5.2.2. A halotti prédikációkban a magyarországi reformátusságot megosztó irányzatok érvrendszerei is kifejtőkre találtak. Az ortodox–puritánus szembenállás leginkább a vitában személyükben érintett halottakhoz vagy prédikátorokhoz kapcsolódva jelent meg. A halotti prédikációk tüzetes tartalmi elemzése számos további teológiai álláspont és a közöttük lezajló viták alaposabb ismeretéhez szolgáltathat adatokat.
A más protestáns felekezetek tanaival való polémia nem kapott akkora teret a prédikációkban, mint a reformátusokat megosztó belső álláspontok vitatása.
5.2.3. A homiletika értelmében vett tanítás a halotti prédikáció általunk ismert nyomtatott változatában még jelentősebb szerepet kapott, mint az élőszóban elhangzott változatban. A protestáns prédikáció írásban kidolgozott változata sok tekintetben Szentírás-kommentár formáját öltötte, gyakran akképpen is jelent meg. A tanítást kiteljesítő átdolgozás számos halotti prédikáció esetén kétségtelenül megtörtént.
5.3. A halotti oráció a reprezentáció kívánalmai szerint átalakított igazságot a thesisek közbeszövésével is elhitetni kívánó szónoklat, amely így a genus demonstrativum megkövetelte feladatát a genus didascalicummal összekapcsolódva valósítja meg.
5.4. A 16. század végétől, 17. század elejétől előbb a főrendű, majd a köznemesi, a 17. század végétől már a városi polgárcsaládok is világi szónok mellett vagy helyett a prédikátort is bevonták reprezentációjuk kifejtésébe. A prédikátornak az orátor helyzetébe való kerülése sajátos retorikai helyzetet teremtett a két műfaj határterületén. A kortársak tisztában voltak a két műfaj különböző elveivel és a keverésükből adódó problémákkal. Tudták, hogy a halotti prédikáció alkalmával zavarok vannak felekezetük dogmarendszerének kifejtésében.
Ugyanakkor a homiletika értelmében vett tanításban gyakorlott prédikátorok köznapi munkájuk során is találkoztak olyan problémákkal, amelyek bizonyos mértékig felkészíthették őket a halotti prédikáció kényes közléshelyzetének kezelésére. A közléshelyzet és a közölt tartalom adekvát megfelelésének és az irodalomszociológiai különbségeknek figyelembevételét a bibliamagyarázat retorikai alapelvei széles körben ismertté tették.
Az örök érvényű teológiai és a helyzet megkövetelte alkalmi, viszonylagos igazság egyidejű közlésének kényes problémájával találkozva a halotti prédikáció írása közben, különféle döntési lehetőségek álltak a szónok előtt, amelyekkel megkísérelhette, hogy kivágja magát a prédikáció keretét feszegető ellentmondásokból.
5.4.1. Elháríthatta a homiletikai értelemben vett tanítás és a retorika értelmében vett laudáció kettős feladatát (evitatio).
Elkészíthette a reprezentáció igényei szerinti laudációt is, de a prédikációtól határozottan elkülönítve azt, s a különbségtételre nyomatékosan figyelmeztetve hallgatóit (distinctio).
Más esetekben tanítás és laudáció nem válik szét, a prédikátor a reprezentáció kívánalmai szerint szerkesztett megemlékező részeket is a prédikáció egységes szerkezetébe foglalja, az applikációban talál számukra helyet. Nem tekinti azonban a laudációt a homiletikai értelmű tanítással megegyező jelentőségűnek. A beszéd egészét feltétlenül a prédikáció műfaji sajátosságai határozzák meg, az oráció invenciós módszereinek tett engedmény aránya és súlya csekély. Néhányszor a laudáció valamivel részletesebb, terjedelmesebb, a prédikáció egésze azonban szinte kiveti magából. Legtöbbször a prédikátor elkövet valamilyen ügyetlenséget, ami megakadályozza a két rész szerves egységbe forrását. Összességében a harmadik megoldást választó prédikációkban általában a gyakorlatlanság előidézte retorikai hibák figyelhetők meg (inconvenientia).
5.4.2. A laudációt a prédikáció nagyobb egységével összhangban megvalósítani akaró prédikátor, ha az abszolút igazság kifejtése közben több és kevésbé általános relatív igazságot akar közölni a halottról, gyakran kölcsönzi ezt a beszédrészt. Az eljárás magyarázatául az az általánosnak mondható alkotási módszer szolgál, amely a prédikációírást többnyire irányította, s amelynek alkalmazásában a lelkipásztorkodás gyakorlati ismereteinek elsajátítása során az egyházi értelmiség jártasságot szerzett.
A prédikálást elsősorban nem teoretikus művekből, homiletikákból tanulták a leendő lelkészek, hanem a prédikátori gyakorlat megfigyeléséből. Ennek ellenére kevés önállóságra volt szükség e feladatuk teljesítéséhez, tanáraik gyakran kész prédikációk megírásával nyújtottak segítséget nekik. Emiatt az önálló prédikációkészítésben gyakorlatlanok maradtak.
Ezt a prédikációkészítési módszertant, amelyhez iskolai tanulmányaik során szoktak hozzá, későbbi működésük során is változatlanul alkalmazták: tehetséges prédikátor hírében álló lelkésztársaik prédikációit kérték el lemásolásra vagy publikált prédikációgyűjteményeket aknáztak ki. A különböző műveltségű, felkészültségű lelkészek – akadémiták és domidoctus prédikátorok – között lényegében csupán a forrásul szolgáló prédikációk megválasztása volt a különbség. Mások prédikációinak ily módon történő felhasználását az egyházi szónoklat elméleti irodalma sem helytelenítette, sőt gyakran ajánlotta is.
Halotti prédikáció templomi szentbeszédből is készülhetett. Sőt, annak a munkának, amelynek szoros szövegszerű követése kész prédikációhoz vezethette el a prédikátort, nem kellett szükségképpen magának is prédikációnak lennie: forrásul bármely más egyházi műfajban írott mű alkalmas lehetett (scripta didactica, polemica, catechetica, casuistica stb.).
Mások műveinek követése és felhasználása nem az imitatio, hanem a variatio eljárása szerint történt. A variatio a 17. század retorikai rendszereiben elsősorban mint iskolai gyakorlati mód ismeretes. Emellett azonban a prédikálás kérdéseit tárgyaló módszertani segédkönyvek a variatio eljárását lényegében a szentbeszéd kommunikációs alaphelyzeteként tekintették és munkálták ki, így e vonatkozásban az a kompiláció tevékenységét leíró terminusként is felfogható.
A vizsgált szöveganyagban feltárt szövegszerű kompilációs kapcsolatok felsorolását a dolgozat 5.4.2. fejezete tartalmazza.
5.4.3. Az applikációval kapcsolatos ismeretek között több olyan lehetőséget leírnak a homiletikák, amelyek a retorikák genus demonstrativumot illető ajánlásai közt is szerepelnek, így követésükkel létrejön a két műfaj összekapcsolásának lehetősége.
A bibliai párhuzamokra való hivatkozás, sőt egyes személyek számára egy-egy bibliai szerep metaforikus, szimbolikus kiosztása a halotti prédikációk gyakori eljárása. A bibliai mitizáció mellett az ókori mitológián vagy antik történeti analógiákon alapuló történeti szerepjátszás sem ritka. Sokszor nem dönthető el, a laudációt megrendelő vagy az azt teljesítő személy invenciójáról van-e szó ezekben az esetekben.
A halottnak mint a hitet kommentáló példának bemutatásával olyan retorikai helyzet teremtődik, mintha a prédikáció homiletikai szabályok szerint megszerkesztett tanító része is magának a halottnak a tanítása lenne. A homiletika nézőpontja szerint tehát a laudáció is a tanítás segítségére siet, a retorika nézőpontja szerint a tanítás is a laudációt mélyíti el. A halotti szónoklat készítésének két diskurzusrend kétféle módszereivel is neki lehet vágni, az eredmény azonos lesz: tanítás és laudáció egyensúlyba kerül. E laudációs eljárásnak és a hagiográfiai irodalom hagyományainak igen szorosak a kapcsolatai.
5.5. Halotti beszédekben sem lehetett szó minden esetben laudációról, a vituperáció bizonyos elemeinek is meg kellett olykor jelenniük. A nyilvánvaló vétségek fölötti szemet hunyás megfelelt ugyan a búcsúztatott személy családjának, felháborította volna viszont a gyülekezet többi, a kívánalmaknak megfelelő életet élő tagját, lazította volna erkölcseiket és a prédikátor hitelét ásta volna alá.
Az 5.5. fejezet egy olyan eset részletes elemzését végzi el, amelyről hiteles dokumentumból, a temetési beszéd kinyomtatott szövegéből állítható, hogy a halottról valóban bírálatot mondtak a koporsó felett. Az esetet különlegessé teszi, hogy a halott ellenfele állt a prédikátori emelvényen. A helyzet különleges forrásadottsága, hogy a bírálat magának a halottnak korábbi véleményével is szembesíthető, illetve ugyancsak a halott korábbi írásából az ellene fordított érvek keletkezésének, formálódásának története is követhető.
Publikációk lekérdezése
Kecskeméti Gábor művei között műfajuk és nyelvük szerint
kereshet, a találatokat szűkítheti a megjelenési évek vagy a cím tetszőleges kulcsszavai szerint. A kívánt feltételeknek megfelelő publikációk adatai mellett az azokra mutató hivatkozások összesített száma is megjelenik. A hivatkozó tanulmányok részletes adatai is megjeleníthetők.
Hivatkozások lekérdezése
Meghatározhatja, hogy mely időszakból kíváncsi azokra a független hivatkozásokra, amelyek Kecskeméti Gábor műveire mutatnak. Megjelenítheti vagy csak a kívánt időszak hivatkozásainak összegzett számát, vagy a hivatkozó tanulmányok adatait is, vagy ezek mellett a hivatkozott művekre mutató kapcsolatokat egyenként is.
Publikációk letöltése
Kecskeméti Gábor publikációi általában teljes szövegükben is elérhetők. A teljes szöveg többnyire PDF fájlokban olvasható. A honlapon közzétett összes PDF fájl PDF/A formátumú (pontosabban: megfelel a PDF/A-1b előírásoknak), tehát hosszú távú megőrzésre készített változat, továbbá minden esetben szabad szöveges keresésre is alkalmas (vagy egyrétegű, szöveges kiadói változat, vagy olyan kétrétegű fájl, amely a fakszimile alatt szövegréteget is tartalmaz).
- kecskemeti.gabor@abtk.hu
- Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet
H-1118 Budapest
Ménesi út 11-13.