Forrás: Irodalomismeret 5(1994)/4, 73–78.


Tarnai Andor életrajza

Tarnai AndorTarnai Andor 1925. augusztus 23-án született Gyulán. 1943-ban az egri ciszterci gimnáziumban érettségizett. 1943–1948 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin szakán tanult, az Eötvös Kollégium tagja volt. Többek között Alszeghy Zsolt, Domanovszky Sándor, Huszti József, Kornis Gyula, Laziczius Gyula, Lukács György, Moravcsik Gyula, Pais Dezső, Zsirai Miklós voltak tanárai. Horváth Jánosnak a legrégibb verses emlékeinkről, a Mohács utáni irodalomról, a magyar romantikus drámáról, a nemzeti klasszicizmusról szóló előadásait hallgatta. Mestereitől – mint Klaniczay Tibor és Tolnai Gábor fogalmazott – „a legmagasabb fokon sajátította el a tények tiszteletét, a források és adatok hiánytalan összegyűjtésének igényét s a filológiai erudíció műhelytitkait”.

1949-től az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában dolgozott, 1958 áprilisától az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1969-től főmunkatársa, 1979-től főosztályvezetője lett. 1980 júliusában az ELTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékére nevezték ki egyetemi tanárnak, majd október 16-i ülésén a kari tanács tanszékvezetővé választotta. 1994 júniusáig töltötte be ezt a tisztséget.

1966-ban lett kandidátus, 1981-ben az irodalomtudományok doktora. 1988-ban Akadémiai Díjban részesült. 1990 májusában a magyarországi latin irodalomtörténet terén kifejtett munkássága elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. A Művelődéstörténeti Bizottság tagja, az Irodalomtudományi Bizottság és a Textológiai Munkabizottság elnöke, az Osztrák–Magyar Vegyesbizottság társelnöke volt.

Az újraindult Irodalomtörténeti Közlemények első technikai szerkesztője volt 1953–1954-ben, 1966–1973 között a szerkesztőség munkatársa, az 1969. évi 4. számtól az 1994. évi 4. számig a szerkesztőbizottság tagja volt. Dolgozott a Magyar Könyvszemle szerkesztőbizottságában is. Az Irodalomtudomány és Kritika és a Magyarországi Tudósok Levelezése c. kötetsorozatok alapító főszerkesztője, a Régi Magyar Prózai Emlékek szerkesztője volt.

1975–1976-ban a bécsi egyetem vendégtanára, 1991–1993 között pedig a berlini Humboldt Egyetemen kapott katedrát.

Első kötete, egy XVIII. századi röpiratokból összeállított szövegkiadás már 1950-ben megjelent; 1953-tól 1967-ig a Keresztury Dezsővel közösen gondozott Batsányi kritikai kiadás négy kötetét publikálta. Első tanulmányai e szövegkiadó, kommentáló munka kapcsán születtek meg. Faludi egyik fordításának eredetijét feltárva azonban már a Batsányi és Rájnis közötti irodalmi vita előtörténetét tisztázta, rámutatva a XVIII. századi magyar prózaeszményt tápláló latin–francia klasszicizmus eleven hatására, ennek a latinos kultúrának „még élő, hatásokra reagáló és módosuló irodalmá”-ra. Ezzel az egyes írók és művek mögötti általános irodalmi elvek eszményt, ízlést formáló hatásának felismeréséhez érkezett, s a következőkben ezt az irodalmi rendszert, az irodalmi alkotás mögött feltárható elvek, hagyományok, hatások, korabeli kihívások, feladatok és célok viszonyrendszerét igyekezett rekonstruálni. Két fő irányban volt lehetséges a továbblépés: az irodalmi tudat története (az irodalomtudomány története, az irodalom önreflexiói, az irodalomkritikának nevezhető jelenségek feltárása, az irodalomtörténeti hagyomány kialakulási csomópontjainak vizsgálata) az egyik; az irodalmi műnek mint történelmi helyzetbe ágyazott, aktuális kérdésekre megfelelni kívánó, korához szóló jelenségnek a tisztázása a másik (irodalomszociológia, befogadástörténet, az író és a közönség viszonya, az irodalom mint eszköz- és intézményrendszer). Mindkét kutatási irány csak a legkülönbözőbb forráscsoportok minden korábbinál rendszeresebb átnézésével, figyelemre addig nem méltatott adatok összegyűjtésével és új összefüggésbe való állításával volt megalapozható.

Először a XVI. századig nyúlt vissza e kérdéseket tárgyalva, a historia litteraria hazai előzményeit keresve. Azután, amikor az Irodalomtudományi Intézetben a magyar irodalomtudomány és kritika történetének megírására vezetésével önálló munkacsoport szerveződött, s világossá vált, hogy az alapkutatások hiányában összefoglaló kézikönyv helyett egyéni monográfiák összefüggő sorozatában célszerű megvalósítani a feladatot, Tarnai Andor a legrégebbi korszak, a magyar középkor feldolgozására vállalkozott. Könyve a korábbi középkori irodalmi kutatások hallatlanul adatgazdag és egyben távlatos szintézise, amely elsőként mutatja be a középkori irodalmi gondolkodás normáiként befogadott külföldi tankönyvek és forrásművek hatásrendszerét, gondolataiknak eredeti művekből kiolvasható hazai alkalmazását és adaptációit, majd az első, még szétszórt és rendszertelen elméleti nyilatkozatokat, az irodalmi működésről és az irodalomról vallott nézeteket. Áttekinti az irodalomtörténet-írás csíráiként számba vehető rendtörténeti anyagot. A literátus réteg csoportnyelvének kategóriájával döntő lépést tesz a különböző középkori műfajok irodalomszociológiai létformájának megértése terén.

Az intézeti kutatócsoport vezetőjeként a XVI–XIX. századi kritikatörténet kérdései is élénken foglalkoztatták, műfajok és alkotási módszerek (consultatio, parodia, latin nyelvű költészet) mentén maga is készített hosszmetszeteket. A tanszékén folyó kutatási program részint az irodalomelméleti reflexió körébe tartozó forrásanyag (a verstani gondolkodás kezdetei, fordításelméleti megfontolások és fordítói gyakorlat stb.) összegyűjtését, részben régi magyar tudósok levelezésének feltárását, kiadását vállalta feladatul és végezte el, a Hungarus-tudatú régi magyarországi értelmiség szellemi tájékozódási pontjait határozva meg ezáltal.

Alkotóerejének teljében, személyes kutatási tervek megvalósítása közben és odaadó tanári és nevelői munkájával felépített kutatói közösségek iránymutató vezetőjeként érte a halál, 1994. augusztus 25-én. Két nappal korábban ünnepelte 69. születésnapját.

Sorai, amelyeket tanáráról, Horváth Jánosról írt, most már őrá is vonatkoznak: „a magyar irodalomtörténet-írás klasszikusai közé tartozik ő, mint egy kor és mentalitás nagyszerű kifejezője, s így marad műve és személyisége a XXI. századra. Talán még emelkedik is rangja, ha a mainál alaposabb tudománytörténeti elemzéssel vizsgálják munkáját”.

Kecskeméti Gábor

Részletes publikációs jegyzék