Kecskeméti Gábor, Genus dicendi – genus docendi: Sermo és doctrina a 17. századi protestáns prédikációirodalomban, Berliner Beiträge zur Hungarologie: Schriftenreihe des Seminars für Hungarologie an der Humboldt-Universität zu Berlin, 7, Hrsg. Paul Kárpáti, László Tarnói, Berlin–Bp., 1994, 50–76.

Rezümé

Közismert, hogy a 16–17. századi Európában, főként Melanchthon, Ramus, Bacon, Descartes munkáiban sürgető kezdeményezések történtek a tudományos igazságok racionális közlését irányító kommunikációs szabályoknak (W. S. Howell megnevezésével élve: „új retorikának”) az összeállítására.

A 17. századi magyarországi protestáns prédikációirodalom általános jellemzőit: értelemre ható szándékát, csak bizonyított állításokból építkező inventióját, tagolt, világos, az állításokkal koherens dispositióját, száraz, érzelemmentes, tudományos stílusát látva természetesnek tűnő gondolat, hogy az „új retorika” alapelvei szerint íródott, a (főként katolikus) barokk korszakkal ugyan egyidejű, de előremutatóbb, korszerűbb kommunikációs rendszerhez igazodó irodalmat lássunk benne. Descartes szerint a tiszta és határozott (clarus et distinctus) értelmi felismerés a helyes erkölcsi irányulást is meghatározza, az értelmi ráhatás, a tanítás középpontba állítása tehát a prédikációtól megkívánt többi célkitűzés megvalósítását is biztosíthatja. Nem lehetetlen hát, hogy a karteziánus racionalizmus hatása alatt formálódott didaktikussá a magyar protestáns prédikátorok gyakorlata. A tanulmány ennek az ötletnek a kontrollját végzi el.

A szakirodalomban az új közlési törekvések megléte tekintetében iránymutatónak tekintett hat kritériumot megvizsgálva három hagyományos szempontról az derült ki, hogy azok csak a világi közlések vizsgálatára tűnnek adekvátnak. A prédikáció lényegi műfaji törvényeiből következően fejlődésének korábbi szakaszában sem mutatható ki az abszolút érvényű tudományos igazság közlésének szándékában igénytelenebbnek tekintett közlésmód; a vallási hermeneutika az igazságok közölhetősége dolgában mindig is más alapelveket implikált, mint a világi kommunikáció.

Az utolsó két szempont protestáns prédikációirodalmunk olyan sajátosságaira világított rá, amelyek csakugyan párhuzamosnak mutatkoznak az „új retorika” céljaival. A közlést illető új használati mód és elvárás azonban nem Bacon vagy Descartes kezdeményezésére honosodott meg, hanem a hazai és a hazai recepcióval bíró külföldi retorikai és homiletikai szerzők hatására a protestáns vallási műfajok elmélete már korábban az egyszerű, keresetlen közlésmódot fogadta el mint a legszélesebb körű befogadásra számítható, a barokk kori irodalom hagyományos céljai, a propaganda, meggyőzés, elhitetés elérésére alkalmas vagy alkalmasnak hitt kommunikáció eszményét.

Az elocutio hatásos mesterfogásainak alkalmazásáról való lemondás tehát magában véve még nem jelent a barokk irodalom eszményeit meghaladó ismeret- és közléselméleti álláspontot. Hauser Arnold rég figyelmeztetett arra, hogy egy szövegnek a barokkhoz sorolása tekintetében „minden formális sajátsága másodrendű”.