Kecskeméti Gábor, Domini sumus: Vallási tanítás és nemesi reprezentáció 17. századi halotti beszédek inventiójában, ItK, 96(1992), 381–398.

Rezümé

A dolgozat a magyar szerzők által kompilált vagy Magyarországon megjelent 17. századi retorikai és homiletikai írások vizsgálatával bizonyítja, hogy a világi retorika genus didascalicumát a thesis körébe tartozó elfogadható igazság témája határozza meg, amelynek elhitetésén a közkeletű nézetekre építve, önállóan vagy más beszédnemeket kisegítve dolgozik. Ezzel szemben a homiletikában a docere címszava alatt összefoglalt követelmények lényege az abszolút igazságot tudományos érvényűnek tekintett bizonyítékokkal kifejtő módszer, amelyet a prédikáció egyes részei mind a négy genusban megvalósíthatnak. A prédikáció és a profán szónoklat kommunikációs helyzetét elválasztó határvonal tehát nem a genus didascalicum és a másik három genus, hanem a közölt igazságok különböző szintje között húzódik.

A halotti beszéd jól körülhatárolt retorikai helyzetében azonban a családi vagy politikai reprezentáció gyakran a két műfaj inventiós előírásainak kontaminációját követeli a prédikátortól. Számos példa bizonyítja, hogy a két különböző műfaj egymásra hatása igen sok kommunikációs nehézség és kétes retorikai szituáció forrása a 17. században. A prédikátor előtt különféle lehetőségek állnak, amelyekkel megkísérelheti kivágni magát az örök érvényű teológiai (Domini sumus in genitivo) és a helyzet megkövetelte viszonylagos igazság (Domini sumus in nominativo) elmondásának a prédikáció keretét nyilvánvalóan szétfeszítő ellentmondásából. A dolgozat öt lehetőséget mutat be ezek közül.

A barokk kori magyar kritikatörténet leírásakor számolni kell egyrészt a história és fabula, veritas és fictio korabeli retorikai és homiletikai kategóriájával, másrészt egy olyan folyamatos magyarországi belső irodalmi hagyomány feltételezésével, amely az elméleti leírást sosem kapott retorikai jelenségek eredményes gyakorlati kezelése tekintetében irányadónak látszik.